Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás (2001)
Élettörténet és identitás. Új törekvések az én-pszichológiában
landó entitás vagyok, hanem inkább választások, lehetőségek és bizonytalanságok készlete (set)... Az én mindig a jelenben születik, s csak az itt és most történeteket alkotó, értelmező aktivitására való tekintettel létezik." (Könnyű belátni, hogy ez a gondolatmenet az „én születését" és az én helyzeti aktualizálódását (a working seifet) azonosnak tekinti, s ezért nem kifogástalan. Arra azonban módot ad, hogy az én és az identitás ilyenformán lehorgonyozható legyen a személyközi viszonyok dialogikus szerkezeteiben és folyamataiban; az én lényege ez a „viszonyszerűség", létmódja pedig személyközi dialogikus helyzet. Maga a gondolat korántsem vadonatúj, csupán értelmezési kerete újszerű. Elegendő Cooley „looking glass self"-jére vagy Baldwin, Mead, Wallon és Vigotszkij eszméire utalni az én és a másik egyidejű és egymást kölcsönösen feltételező születéséről. Az újszerű inkább a szerzők bírálatának és tagadásának az iránya: mivel szemben (a tartós és strukturált én-reprezentációk feltevése) és milyen összefüggésben (a posztmodern relativizmus, dekonstrukció és dezontologizálás) fogalmazzák meg gondolataikat. Az idézett kiindulópontokat Gergen is osztja, s ekképpen vonja le belőlük az alapvető következtetést: „Identitásunk folytonosan keletkezik, átalakul és átorientálódik, ahogy hajózunk szüntelenül változó kapcsolatainak tengerén. Abban az esetben, ha feltesszük a »ki is vagyok én?« kérdést, átmeneti és időhöz kötött lehetőségek burjánzó világában találjuk magunkat." Ezért nincs más út, mint az, hogy „...végső búcsút mondjunk a konkrét entitásként felfogott énnek, és hozzálássunk a viszonyként felfogott én felépítéséhez. (Gergen 1991, 139-140).(Ez a különös út az éntől a viszonyszerűség felé, a pszichikus reprezentációtól az én folytonos konstruálásához jelentené az énpszichológia haladásának „királyi útját". Ezen az úton „az én helyét a viszonyszerűség valósága foglalja el", vagy másként: a „te" és az „én" átalakul „mi"-vé (i. m. 156). (Meglehet, József Attila ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg, csak éppen nagyobb költői erővel: „Hiába fürösztöd önmagadban. / Csak másban moshatod meg arcodat,,") Ugyancsak ezen az úton járva száműzhetjük a nyugati pszichológiára jellemzőnek minősített individualisztikus látásmódot, amely az ént önmagában álló, magányos monaszként kezeli. (Ez a kijelentés is tartalmaz némi könnyelmű általánosítást!) így szabadulhatunk meg-293