Pataki Ferenc: Rendszerváltók és bűnbakok. Társadalom-lélektani metszetek (Osiris zsebkönyvtár, 2000)
Rosszkedvű ország?
kednek, mint az anyaországiak. A délkeleti országrész magyarjai meg már jó évszázada „tudják”, hogy évenként háromszor annyi öngyilkost „kell” produkálniuk, mint a dél-dunántúli magyaroknak. Pedig a génjeik feltehetó'en azonosak, s ha lenne közös „nemzeti karakterük”, akkor e tekintetben is azonos módon kellene viselkedniük.) A hagyományos mentalitásokat, érzelmi és gondolati sémákat, válaszmódozatokat a nemzeti társadalom történeti útja és kollektív tapasztalatai, a helyi és a „magas” kultúrában lecsapódó érzelmi és gondolati mintázatai örökítik tovább. Mily sokat árulnak el a rejtőzködő mélyrétegekről az effajta szólások: „a politika mindig is úri huncutság”: „sírva vigad a magyar”; „kaparj kurta, neked is lesz”. A 19. századi kultúránkban (de Adynál is a 20. század elején!) oly kifejezett és oly jellemző a végzetszerűséggel, a balsors árnyával és a nemzethalál víziójával való incselkedés. („S a sírt, hol nemzet süllyed el...”) Itt derű nélkül, makacsul, összeszorított szájjal szokás nekifeszülni a fátumnak. Itt a heroikus öngyilkos Dugovics Titusz, az egyik első nemzeti hős, akiről a kisiskolás tanul. Itt a nagy nemzeti vereségek és bukások láncolják magukhoz a tekinteteket és a képzelőerőt: Muhi, Mohács, Majtény, Világos, Trianon, Jalta... A nagy elbukások sorjázó „gyászünnepeit” csak történelmi pillanatokra szakítják meg a nagy felvillanások: a kuruc világ, 1848, 1918, 1956. A népesség száma és állapota mindig közfigyelemben részesült; az ív Rákosi Jenő 30 millió magyarról szőtt hagymázos álmától napjaink súlyos demográfiai gondjaiig húzódik. Az alapélmény: „pusztulunk, veszünk”. Meghökkentően magas a reprezentatív öngyilkosok száma - Széchenyitől Teleki Pálig, József Attilától Latinovitsig. Mintha a kultúránkba ivódott volna az eltorzult konfliktuskezelési mód: ha baj van, nem megküzdeni kell, hanem ki kell lépni a helyzetből („bujdosni”) - öngyilkossággal, emig-124 * ROSSZKEDVŰ ORSZÁG?