Pilinszky János: Összegyűjtött művei. Tanulmányok, esszék, cikkek I. 1941-1965 (1993)
Tanulmányok, esszék, cikkek (1942-1965) - 1963
A képmutatásnak nyoma sincs bennük, s ez följogosíthatja őket arra, hogy nyíltan szóljanak mindarról, ami az előző nemzedékek száján talán különcködésnek, talán botrányosnak hathatott volna. Az Egy csepp méz efelől nézve remekmű. Alakjai még ködben imbolyognak, de lehetetlen, hogy ne találjanak haza egyszer. (Új Ember, 1963. január 13.) AZ ÚJ ÉV ELÉBE József Attila halálának huszonötödik évfordulója alkalmából rövid megemlékezésemet a következő szavakkal zártam: „Sorsa a legkülönbekével volt rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval". Amint hallom, egyesek félreértették ezt a mondatomat. Hogy mennyiben volt rokon József Attüa sorsa Jézuséval: hogy mi volt benne ajézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumot. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész, makulátlan volt, s művészi sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára boruló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét. Vallásos hitem rendjében persze Jézus tökéletesen mást jelent, mint ez az áldozati költő. Mást jelent, de mégis valami rokonithatót. Az „imitatio Christi", úgy érzem, egyetemes fogalom, s nemcsak vallásos, de morális, sőt esztétikai elv is. József Attila kommunista volt ugyan, de hiszem, sőt tudom, hogy a Hegyi beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt szívéhez. Az új esztendő kezdetén mi jobbat kívánhatnánk, mint az „imitatio Christi" fogalmának kiszélesítését, s épp a hívő katolikusok részéről. Mert ez az út amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk fölismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége, amilyen egyszerű, éppoly egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása. Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot; nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van! 248