Pilinszky János: Publicisztikai írások (Osiris klasszikusok, 1999)
Publicisztikai írások (1942-1981)
Én emelem föl, és én is sírok, keservesen, mindenért, ami méltánytalanság ért életemben. Tisztítom a kabátját, örülök, hogy a blúzának nincs baja, begombolom a prémgallérját és amikor az arcához érek, tudom, hogy ízléstelen, de akkor úgy kellett, mérlegelni sem tudtam még a tetteim, mint manapság, megcsókolom. Szipogva, nedves szájjal, testvériesen. Mondani is szeretnék valamit, hogy nekem már soha többé nem lesz kitagadott, hogy - de ezt akkor még úgysem tudtam volna megfogalmazni, csak a torkomat fojtogatta —ha én is voltam az, aki elárulta, ez a csók nem júdáscsók, ezt a csókot jónak és vigasztalónak akartam. (így, bibliásan, mert akkoriban színükig voltunk a csodákkal.) De hát nem szóltam semmit. Hiszen úgysem bírtam volna. És ma már tudom, hogy jobb is volt így. Mert ugyan mit érnek ott a szavak, ahol a legdrágább és a legrejtettebbet sebeztük meg, a gyöngyöt, amely sokat kibír, de ha elpattant, soha többé meg nem gyógyul? KÉTFÉLE SZERETET? Gyakran elhangzó vád, magam is nem egyszer hallottam, hogy a keresztény hívő szeretetében van valami „személytelen”, valami „hideg”; hogy Isten „közbeiktatása” denaturizálja érzelmét, hiányzik belőle a közvetlenség és a szenvedély, mintha Isten szeretése valamiféle hőszigetelő szerepét játszaná ember és ember között. Az ilyen vádakban akaratlanul is ott lappang annak hite, hogy Isten személytelen és elvont fogalom, tehát szeretni se lehet valóságosan, s ha igen, úgy az Istent szerető szív üres marad az emberek felé. De mit is jelent szeretni a másik embert? József Attila gyönyörűen fogalmazza meg: „érdekeimben megértettél”. Nyilvánvalóan szándékosan választotta ezt a veszélyes szót, hogy érdek. Hisz nincs hitványabb, mint „érdekből szeretni”. József Attila fogalmazásában a hangsúly azonban a szeretett lény, a másik érdekeinek elfogadásán van. S az „érdek” szó itt épp nem anyagias jelentésű, hanem a másik ember legszemélyesebb megértését, elfogadását célozza. Innét már csak egy lépés vezet a szeretet keresztény megfogalmazásáig. Valakit Istenben szeretni annyi, mint léte legmélyebb gyökereiben elfogadni, mintegy születésének forrása fölé hajolva. Valakit Istenben szeretni annyit tesz, mint ontológiai „érdekeiben megérteni”. Lehet ennél többet, forróbbat, személyesebbet kívánni? A keresztény szeretet épp Isten „közbeiktatásával” kíván maximalista lenni. Mert hogy is hang823