Pléh Csaba: A lélektan története (Osiris tankönyvek, 2010)
IV. rész. A nagy iskolák nyomában és árnyékában
A pszichoanalízis áthatja a kultúrát A pszichoanalízis mindenki által elismert nagy érdeme, hogy előtérbe helyezte minden megismerés és viselkedés vágyak által befolyásoltságát és a kora gyermekkor jelentőségét. Emellett mint klinikai irányzat, magának a pszichoterápiás szemléletnek az úttörője az egész modern pszichológiában. Ennek köszönhetően hatása a huszadik század közepén között jóval túlmegy a közvetlen analitikus mozgalmon. Olyan kutatók, mint Piaget és Watson, sőt, a fiatal Vigotszkij adóznak Freud fejlődési gondolatainak. Általában is igaz, hogy számos más irányzathoz tartozó pszichológus, akik a klinikai adatszerzés kizárólagosságában vagy bizonyító értékében egyáltalán nem osztják az analitikusok felfogását, Freud klinikai tapasztalaton alapuló téziseiből hipotéziseket merítenek a hagyományos kutatási módszereket használó pszichológiai munkához. A gyermeknevelési szokások és a személyiség kapcsolatának kiterjedt elemzése, például jellegzetes behaviorista témává válik, a szexuális elfojtás és tekintélyelvűség kapcsolatának vizsgálata pedig a szociálpszichológia és a szocializációkutatás nagy témája lesz. A klinikai módszer kizárólagos használatát és a kultúrtörténeti spekulációkat azonban általában éles kritikával illetik pszichológusok és filozófusok egyaránt. A pszichoanalízis hatásának megértéséhez azonban azt is tudnunk kell, hogy a két háború között a pszichoanalízis messze túlmutat a pszichológián és a pszichiátrián. Hipotéziseket és vitatémákat ad más társadalomtudományoknak. A néprajzban Freudnak az elfojtás és a kultúra kapcsolatára vonatkozó nézetei találnak nagy visszhangra. A magyar Róheim Géza (1891-1953) népszokások és mítoszok szimbolikus értékét tárja fel az analitikus értelmezés technikájával, majd törzsi népek közötti expedíciói során mini „pszichoanalíziseket” végezve igazolni véli az Ödipusz-komplexus egyetemességét. Bronislaw Malinowski (1884-1982), a lengyelbrit antropológus a Trobriand-szigeteken végzett terepmunkái alapján viszont éppen ezt az egyetemességet kérdőjelezi meg, hogy azután az amerikai Margaret Mead (1901-1978) egyenesen a férfi és nő közötti viszonyok s a szocializáció menetének határozott relativitását hirdesse különböző kultúrák összehasonlítása alapján (1970). A viták azóta is tartanak. Akárcsak az irodalomtudományban, ahol a pszichoanalitikus szublimáció és elaboráció eszmerendszere Freud úttörő tanulmányai nyomán úgy jelenik, meg mint királyi út az alkotás keletkezésének elemzéséhez. A kritikus elmék, pl. a magyar származású Hauser Arnold (1980) azt vetik fel ez ellen, hogy hol marad a konfliktusok mögött a mű, a művészet specifikuma. Ez a folyamat nem állt meg a harmincas években. Mint Bókay és Erős (1998) tüzetes szöveggyűjteménye megmutatja, a mélylélektani művészetértelmezés a hermeneutikus és a posztmodern irodalomelméleti törekvések keretében még új lendületet s új szellemi orientációt is vett. Mindez egy tágabb érvényű folyamatot is tükröz. A pszichoanalízis nemcsak sok társadalomtudománynak lett megtermékenyítője s a szellemi élet része (gondoljunk csak József Attilára és a magyar szellemi életre a harmincas években), hanem gondolatrendszere „lesüllyedt kultúraként” a hétköznapi gondolkodás részévé is vált. Sokan észrevették, hogy Freud igazi hatása nem is a díványokon át valósul meg, hanem abban, hogy megváltoztatja az ember képét saját magáról. A nem tudatos meghatározottság, a vágyak és a szexualitás mindenütt jelenléte, a gyermeki örömszerzés (ha nem is a szexualitás) az ember önképét megváltoztatva, gyakorlatának befolyásolójává is válnak. Kétségtelenül leegyszerűsített a pszichoanalízisnek ez a szociális reprezentációja (Moscovici 1968), de igen nagy hatású. Ennek a nagy hétköznapi hatásnak az előrebocsátása mellett természetesen a pszichoanalízis maga mint irányzat is állandóan változik és fejlődik. Említettem már, hogy mozgalmi jellege révén ez a változás frakciózások és szakadárságok formáját ölti. Az első szakadás: Jung analitikus pszichológiája Freud ismételten tanítványai lelkére kötötte, hogy egyetlen elv van, amit nem szabad feladniuk, a szexualitás elmélete. A pszichoanalízis mozgalmi jellegéből s az apa-gyerek kapcsolatszerű kötődésekből logikusan következett, hogy közvetlen tanítványai egy része éppen ezt adta fel. Az első lázadások, melyek máig sikeres alternatív mozgalmakat hívtak életre, a libidó helyett az emberi értékkonfliktusokat vagy a szociális tényezőket állítottak előtérbe. Az ösztön vitális tényezője helyett valami magasztosabbat vagy szociálisabbat keresnek mindent magyarázó elvként. Kulturális szempontból olyan ez, mintha a Spranger munkáiban is megtestesült szellemtudományos irányt, majd később a húszas évek egész német szellemi életének értékválságát vitték volna át a mélylélektanba naturalizmus elleni hangsúlyaikkal. Mélylélektani iskoláknak szoktuk 14. FEJEZET: A mélylélektani iskolák 413