Rozgonyi Tamás - Zsille Zoltán szerk.: Búcsú Hegedűs Andrástól. 1922. október 31. - 1999. október 23. Emlékkötet (2001)
Visszaemlékezések
„végsőkig” - talán még azután is - kitartott Rákosi Mátyás mellett, akit a szovjetek tankon menekítettek ki az országból családjával együtt, hogy ne érje baj. A Szovjetunióban eltöltött néhány év alatt, különös módon már elindult benne egy megdöbbenésből, mondhatnám megrettenésből és intellektuális gondolati erőfeszítésből táplálkozó mély megtisztulási folyamat. Megrázó átalakuláson ment át, olyan mélyen élte át azt, amit tett, amiben részt vett, ami körülötte és általa is végbement, amiért elsőrendű felelősséget kell viselnie. Ott, a választott/kényszerű emigrációban kezdte átgondolni személyes felelősségének és a rendszer bűneinek kapcsolatát is. Ehhez hasonló megrendülő és megrendítő megtisztulást én senkinél, sehol nem tapasztaltam. Hegedűs András vállalta és átélte a katarzist, ennek gondolati következményeit vitte a szociológiába, ezt írta meg könyveiben, cikkeiben. Az ötvenes évek szűk hatalmi rétegéből - ma divatosan elitnek mondják - senki nem állt elő azzal, hogy én bűnösnek érzem magam, és nagy vétkeket követtem el az emberek ellen, a nemzet ellen vagy a baloldali szellemiség ellen, egyedül és kizárólag ő. Mostanában a „szájtépés” elég gyakori és hangos mindenfelé, így a magasabb berkekben is. Mindig szeretném megkérdezni azokat, akik Hegedűs Andrást vádolják, igaz vádakkal is, vajon átgondolták-e valaha hasonló módon a saját életüket. Akik lapítottak, akik kiegyeztek, akik szívesen éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a korábbi rendszer nyújtott számukra, akik elfogadták a ma visszafelé gyalázott hatalmak kitüntetéseit, posztjait, amelyeket a szocializmus - ma gyűlölettel emlegetett - korszaka biztosított számukra, abban az időben, amikor Hegedűs András már a maga kínja és tapasztalata alapján szembefordult hajdani önmagával, és a rendszer ellenzőjévé, mondhatjuk ellenzékévé vált. Vajon a Hegedűs Andrást ma vádoló hangosak elmentek-e addig a mélységig, mint az, akinek a fejét követelik. O megtette az utat József Attila kívánalma szerint: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” Lehet, hogy nem ment minden területen következetesen végbe mindent átgondoló megtisztulása. Voltak olyan elemek, bizonyos elvek vagy bizonyos események, amelyekbe még kapaszkodott. (1956 huszonötödik évfordulóján szereplést vállalt Berecz tévéműsorában. Nagy Imre felelősségéről elég „pártszerűen” szólt.) Sokszor lehetett vitatni és vitattuk is nézeteit, ítéletét, álláspontját. Miért is kellett volna egyetérteni vele? Nem is igényelte. Ezek az akkor még keskeny törésvonalak váltak később éles különbséggé hajdani munkatársai és késői személyisége között, ezért is válhatott olyan szomorúan magányossá hosszú végzetes betegségében, amikor már kevesen osztották meg vele életereje fogyatkozásával is bezáruló világában bemerevedő gondolatait. De akkor, a hatvanas években és a hetvenesek elején is, tiszteletreméltó volt személyes lelki és emberi bátorsága, ahogyan múltjával szembefordulva 285