Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Séta a budapesti körutakon (2005)
Kréta, fetékes tubus, meg egy tízkoronás arany
Neu Márton pedig 1914 márciusában a két sarokkal arrébb nyílt, új vendéglő gazdájaként köszön ránk a címtárból. Az 1913—1914-es esztendőkben jeles törzsvendégek asztalánál leselkedhetünk. Hallgassuk nagy elődünket, a budapesti kávéházak első komoly történészét, Bevilaqua Borsody Bélát. „1913 telén úgyszólván naponta együtt voltam a diogenészi életű öreg bölccsel, Mednyánszky László báróval, a nagyszerű festővel az Ilona kávéházban. Jasznigi Sándor, a két mankón bicegő, hatalmas termetű újságíró... és Komjáthy Jenőnek, a költőnek fia, Győző — mi alkottuk az öreg bölcs társaságát. (...) A pesti Fehér Hattyú szálloda egy kis emeleti szobájában lakott. Megjelenése csodálatos volt. Télidőn fehér vászon nadrágban járt, nadrágtartóját maga eszkábálta madzagból. Térden alul érő »Ferenc Jóska«-kabátja alatt egy sárga nyári kabát szorongott, mindezt egy lehetetlen felleghajtó tóga egészítette ki. (...) Ragyogóbb gúnynyal, hallatlanul fölényesebb lenézéssel egy Rabelais vagy Swift nem gyilkolhatta halomra kortársait, mint ez a gazdag különc szedte nyelve és szelleme tőre hegyére a tehetségtelen és könyöklő »nagy« kortársakat, a tudatlan tudósokat, az elvtelen politikusokat, a szellemtelen és tehetségtelen írókat. Ha pénze volt, két kézzel szórta azt, mint egy gyermek. Számtalanszor láttam, hogy amikor kávéját kifizette az öreg »Adolf« bácsinak, a vén főpincérnek, belemarkolt feneketlen nadrágzsebébe... kihúzott onnan egy darab krétát, néhány beszáradt festékes tubust, egy csomó bankót, egy nagy csomó ezüstpénzt, aranyakat is, papirosba csomagolt ceruzavéget, és az öreg főpincérnek egy tízkoronás aranyat tolt oda. A pincér visszaadott a pénzből: az öregúr odatolta neki borravalónak a többit. Huncutul figyelte, hogy Adolf bácsi, egy öreg német, aki alig tudott magyarul, hogyan leste, mit kap borravalóul. Néha viszont adós maradt a kávéval...” A Neu családot az első világháború után már hiába keressük a címtárban. 1920-ban Krug Ferenc, 1922-ben Szabó Ferenc lesz a bérlő, aki át is kereszteli Krisztina kávéházra. Ekkor mutatja be az ódon hangulatú üzletet Szörényi Dezső a Pesti Hírlap hasábjain. Az erősen selypítő, vén főpincér, Pavlicsek Adolf hetvenöt esztendősen végre nyugalomba vonult, de vendégként továbbra is ott tölti egész napját. A szomszéd asztaloknál hasonló korú aggastyánok böngészik az újságokat, egy podagrás, öreg számtiszt komótosan aprítja vajas kenyerét a szacharinos teába. Amikor Bevilaqua fölidézte a múltat, már nem élt közülük senki. „Az öreg Adolfot elgázolta egy autóbusz, Jasznigi sem beszél a kávéházban sztentori hangján, halott ő is, mint Laci bácsi. Az Ilona kávéházból Pozsony lett, és 1914-ből 1934.” 153