Sarkadi Imre: A gyáva. Kisregények és elbeszélések (Millenniumi Könyvtár, 2001)
Utószó (Osztovits Szabolcs)
sebb időszaka. A demitizáló szándékú mitikus novellák az antik mondakörökből és a magyar folklórból merítik témájukat, és kapcsolódnak a világirodalom hasonló törekvéseihez. A keserűen ironikus átköltések a Sarkadi-életmű legfontosabb morális és filozófiai kérdéseit vetik föl. A végzet által determinált hősök egy cél és értelem nélküli világban próbálják megőrizni szabadságukat, ám igazságukat legfeljebb a halál értelmetlenségében tudják fölmutatni (Párbaj az igazságért). A szatír Marszüasz példájában Sarkadit az embertől független hatalom kiszámíthatatlan szeszélye foglalkoztatja, amely „megfelelő hierarchikus hangsúllyal” bármikor elnémíthatja az egyént, akinek legfeljebb az marad, hogy a szenvedések szótlan elviselésével a becsületét óvja, miközben tudja, hogy amit véd, az csupán „a kollektív értékelés alól való önző szabadulni akarás” (A szatír bőre). A Kőműves Kelemen című novella, melynek ebben az időben elkészül töredékes drámaváltozata is, az egyik legismertebb magyar népballada történetét követi, de beleszövődnek a kevésbé ismert A szívtelen anya és A gyermekét elhagyó elcsalt menyecske motívumai is. A befejezés egyszerre hirdeti az alkotó munka, az építés fontosságát és megtartó erejét, de talán még hangsúlyosabban a félelmet, a bűn okozta szorongást, melyet az építés ára vált ki az elbeszélőből és a szereplőkből. A második világháborús tapasztalatok fölerősítik Sarkadi műveiben a már a XIX. századi gondolkodástörténetben fölmerült problémát, „a kor embere miért éppen a Rosszban próbálgatja a cselekvés szabadságát, s miért a Rosszban igyekszik átélni a szabadság mámorát?” (Domokos Mátyás) A Pokolraszállás című novella úgy válik példázattá, hogy „semmi elvontság és morális prédikáció nem található benne, maga a történet, a gyorsan pergetett cselekvéssorozat mond el mindent” (Béládi Miklós). A főhős, Zsigmond követhetetlen logikájú, rögtönzött tetteiben az action gratuite, az indokolatlan cselekvés André Gide-i elve munkál. A gyilkosság, az agresszivitás, a fékezhetetlen tettek negatív lázadást jelentenek a fennálló világrend erkölcsi és közösségi normái ellen, s egyben a semmi felé vezető út stációit is kijelölik. A novella így válik az Oszlopos Simeon című kisregény ( 1948) és dráma ( 1960) előképévé, ahol a főhős, Kis János már nem az állomásokat, 223