Szabó Zoltán: 1956, korszakváltás (Szabó Zoltán Összegyűjtött Munkái, 2006)
Appendix II.
nának, hanem táncolnának. Ahogy a párizsiak teszik július 14-én... Major a jó színész hozzáértésével ráncolta homlokát gondolkodásra, hogy ezt mire vélje. - Meglesz jövőre. Meglásd! - döntött, a Nemzeti Színház igazgatójaként vagy a központi bizottság tagjaként... II. Arra, hogy jelentékeny történelmi eseményeket megértésük helyett megünnepeljek, sohase voltam képes. Ez olyan szabály, amelyet a kivétel is megerősített. Ez az egy kivétel éppen a felszabadulás ünneplése volt. Felszabadulást én még a német megszállás ideje alatt ünnepeltem meg egyet. Azokban a nehéz és nem egészen veszélytelen napokban tettem, amelyekről egy barátom 1944 nyarán meglepetésszerűen kijelentette, hogy „Fogunk mi még visszavágyakozni az okkupáció derűs és idilli napjaiba!” S ezt, nagyobb társaságban, olyasvalaki jósolta másnak és magának, aki a kommunista párt régi tagja volt s ezért még börtönben is ült. Bizonyára olyasmire célzott, amit Tolsztoj állított, amikor a katonáskodást idilli állapotnak mondta, mivel az embert fölmenti felelősségei és a megélhetés gondja alól... Ilyen lehetőségei leginkább azoknak a keveseknek lehettek, akik a maguk parancsainak végrehajtói voltak s ez az életnek értelmet adott. Maga a „felszabadulás” szó azonban az említett illegális, felszabadulásünnep előtt nem volt meg bennem; utána se volt meg. Magyarul erre az ünnepi szóra nem járt rá se a szám, se az eszem: nem volt számára hely. A nekijáró helyet a szó igealakja foglalta el. S ennek József Attila volt az oka. Illetve, vele együtt, ez a strófája volt az: „bűn, öngyilkosság, lelki restség, /mely, hitetlen, csodára vár, / nem elegendő, hogy kifessék: / föl kéne szabadulni már! ” Ennek így volt, pontosan így, konkrét, biztos és valóságos tartalma s értelme 1937-ben és 1937 után. Később még annál igazabb tartalmat kapott az időktől, mint amennyi akkor jegyeztette meg velem ezeket a sorokat, s belőlük különösen ezt a: „föl kéne szabadulni már!”-t abban a sóhajtó módban, amelyben volt ingerült toporzékolás, ha József Attila maga mondta el ezt a verset, többször is, a „Hazám” többi hat szonettjével együtt. Ezt ugyanis élőszóval mutatta be néhányunknak, még azelőtt, hogy nyomtatásban megjelent volna; érezhető örömmel, hogy ezzel a hét szonettel megosztotta gondunk és bajunk, s büszkén, hogy neki egy-egy szonett is elég arra, amivel mi könyvekben kelünk bírókra. A ciklust a „Háromcsőrű Kacsa” ivójában Cserépfalviék asztalánál mondta el Jankovich Ferencéknek, Kovács Imrének, Szabó Zoltánnénak [Szabó Zoltán akkori felesége: Nádas Erzsébet - K. /.] és nekem. Időről időre Cserépfalvi Imre kezdeményezésére egy-egy jóféle estére Attila köré odagyűltünk... Később ez az ő „fel kéne szabadulni már!” sóhaja, ámyalatilag folyton változó tartalommal, egyre több értelemben lett szép és igaz szó. Az maradt 1945-ben is, hiszen akkor egyszer-egyszer elképzelhető lett, hogy jöhet idő, amikor lesz mód talán - „a hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében/hányni-vetni meg száz bajunk”. 276