Szabó Zoltán: Nyugati vártán. Esszék és publicisztikai írások I. (Szabó Zoltán Összegyűjtött Munkái, 2011)
A Sió töltésén (Illyés Gyuláról)
A Sió töltésén (Illyés Gyuláról) Tán ozorai, talán kajdacsi, talán épp háromürge-pusztai, hol tavalyelőtt egy lagzi után összecsókoltunk mindenkit, aki elénk került a téli éjszakán.” A Tolna megyeiekből ez a rokon érzés még a grófot és családját is megilleti, ha osztályhelyzete már elmúlt, de még mindig elvfeladás nélkül, mint az Átváltás bizonyította. S megillet mindenki mást, ha szegény, vagy együtt tart a szegénységgel: a Parasztpárt című versben (az ország) „úgy születik, ahogy hajdan / Reméltem, akartam / öccsét, bátyját érzi lassan / magyar a magyarban”. Ha valaki egyszer így törte át egyre szélesebb körökre teijesztve ki a vérségi összetartozás szokásos határait, akkor nincs megállás: Moszkvában mordvint, cseremiszt, Párizsban hunt keres, mindenütt rokonokat. Erre az a bizonyos háromszögbe zárt szem bizonyára hunyorít egyet különösképpen azt helyeselve, hogy a „szeretet” szó ritkábban szerepel az összegyűjtött műben, mint egy rossz pap egyetlen szentbeszédében. De azért itt is előfordul. „Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe - írta a fiatal költő a hajladozó, hosszú verssorok korszakában - Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia a koron.” Ez a teher minden odakerült évtizeddel nehezebbé válik a vállon, a vállalkozás szentkristófi. Nekem magamnak tíz évem telt el egy olyan forradalmár közelében, aki a mögötte erőlködőt-elmaradót nem bajtársnak vagy éppen elvtársnak, hanem atyafiának, olyan testvérfélének tekintette: ez idő tájt nem egy „talpramagyarf ’ köszönhettünk sok „családi kör” írójának. Ennek a tíz esztendőnek első felét néhányan azzal töltöttük, hogy a valóságot igyekeztünk felkutatni, s ki is mondani, a magyar társadalomról, de elsősorban a szegény paraszt népről. Nem hinném, hogy bármelyikünknek valaha is restelkednie kell ezekért az esztendőkért. Hacsak azért nem restelkedik, amit néhányan bátran megtehetünk, hogy a szolgált ügynek kijáró megbecsülést, s ezzel hírt s nevet magának szerzett vele. Szereztünk persze ellenségeket is. De sokan rokonszenwel nézték erőfeszítéseinket, így a kor minden nagy költője. Például Babits, aki határozottan adott rá, hogy jóakaratát minden rendelkezésre álló eszközzel kimutassa. Az ifjabb nemzedék három legnagyobb költője (Erdélyi József éppen akkor ágazott el, sajnos) József Attila, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula egyenesen mellénk állott. József Attila versben, egy remekművel, a Hazám ciklusának hét darabjával. Szabó Lőrinc személy szerint: a Magyarország szerkesztőségében bajlódva kéziratainkkal s odaállva a Múzeum párkányára is a Márciusi Front napjaiban. Illyés Gyulánál melléállásról persze bajos beszélni, olyan ez, mintha azt mondanám, hogy a mester, akit egyben feltalálónak is tisztelhetünk, jelentkezik önkéntes segéderőnek a saját műhelyébe. Tulajdonképpen ezt cselekedte. Ezekben az esztendőkben Illyés Gyula egy kávéházi törzsasztal háziköltőjének szerepét rótta magára. A Central kávéház falukutató, népi asztalát értem. Ide 75