Szabó Zoltán: Nyugati vártán. Esszék és publicisztikai írások II. (Szabó Zoltán Összegyűjtött Munkái, 2011)
Publicisztika
Publicisztika Béke? Az a közel másfél ezer magyar ifjú, aki ökölbe szorult kézzel és bő torokkal fog Berlinben békét követelni, milyen békét s kinek, bizonyára javarészt ártatlan abban, hogy hol cselekszi, amit cselekszik. Semmi sincs közelebb egy tömegben érezhető boldogsághoz, mint az a felháborodás, amit számosán, mindenki körülötted, megoszt veled. Mit számít hogy e felháborodás oka-célja hamis és hazug? Ki veszi észre, ha első létérdeke is ráadásul, hogy ne vegye észre. Vívsz háborút? Kiálts békét! - közelesen igaz ez annyira, mint az ósdi si vis pacem para bellum, s Picasso galambjait különös kalickából eresztgetik nagyon is kétértelmű üzenetekkel. De ezek ismeretes dolgok, talán még a béke szegény janicsárjai is sejtik. Amit szegények már elfelejthettek, hogy valaha, amíg frázissá nem organizálták, milyen békés értelme volt ennek az egyszerű nagybetűs, nyugalmas szónak: béke. Szép magyar szó volt, szennyezetlen. Megmelegedett az ember szíve, valahányszor kiejtette. Olyan volt a szavak közt, szótárban, amilyen a napok közt naptárban a karácsony, vagy a húsvét: piros betűs. A karácsonyi angyal szava volt, aki békességet hirdetett az embernek s a húsvéti Jézusé, aki föltámadván így köszöntötte tanítványait: Pax vobis, ego sum, Alleluja, béke veletek, én vagyok. A legszebb magyar köszöntésben - áldás, békesség - bújt meg e szó és a legjobb magyar kívánságban, amely bort, búzát, békességet áhított jó barátnak. A szegény magyar, amely bort, búzát, békességet áhított jó barátnak. A szegény magyar föld a harmadikat termette legritkábban. Hogy mi a béke, úgy éreztük, Vörösmarty fejezte ki, most száz éve éppen: „Zöld ág virított a föld ormain / Munkában élt az ember, mint a hangya / Küzdött a kéz, s a szellem működött / Lángolt a gondos ész s a szív remélt / S a béke izzadt homlokát törölte”. Igen, ilyen volt egykor a béke, így értettük magyarul a szót. Azóta kiszívták belőle a tartalmát, a jó ízét, elkommunizálták, az értelmét kisajátították. Ma már úgy hangzik magyar fülben, mint ezek a szavak: dézsma és robot. Papok békeívek aláírásával fizetnek tizedet mohó istentagadóknak és a négy betű toborzás címkéje lett, hajcsárszó, mely munkást ereje végső meg feszítésére hajszol. Olyan a léleknek, mint sarkantyú éle a ló vékonyának. „Lesz-e új értelme a magyar igéknek?” szomorú feleletet kapott az öreg Ady-kérdés. Hát lett. Akár szótárat lehetne szerkeszteni, hogy megértsük: BÉKE olyan világhelyzet, amely a Szovjetuniót nem akadályozza abban, hogy más népeket leigázzon: BÉKEBONTÓ olyan ember, aki a vörös hadseregnek ellenáll; Békeszerződés olyan okmány, amelynek megszövegezését szabotálni kell a következő háborúig; BÉKEBARÁT vagy pacifista hazaáruló keleten, társutas nyugaton; BÉKEBIZOTTSÁG keleten untauglichok gyüldéje, nyugaton segédcsapatok vezérkara; BÉKEGALAMB mozgalmi postás; BÉKESZERETŐ keleten „opportunista”, nyugaton halandó; a BÉKEHARC, ez idétlen új szó, nem küzdelem a békéért, hanem háború a béke szavával; s a BÉKÉS FEJLŐDÉS az, amely világszerte polgárháborút ígér. Amióta a szegény magyar nyelvnek az a feladata, hogy orosz 12