Szabó Zoltán: Szerelmes földrajz (Millenniumi könyvtár 21., 1999)
Hatvanegyedik fejezet. Zsellérfiú a város peremén
HATVANEGYEDIK FEJEZET Zsellérfiú a város peremén Az utolsó kötetben, melyet kalauzul ez alföldi úton leveszek a polcról, ugyancsak eleven levegő' fogad. Ha a Krúdy-prózából lomhán úszó, borongós felhők vetültek a tájra, a József Attila-versekből könnyű szél csap ki, kamaszos kedvű, hancúrozó, szoknyaborító. Valami érkezett a tájra, talán a remény. A lombokon néha vihar gubbaszt, de a levelek már mosolyokat hullatnak. Ifjú költő lelke jár, jókedve szaladoz a táj fölött, az osztály is ifjú, amelyből jön, amelyről beszél. Vonásai egy kifinomodott zsellér arcára emlékeztetnek. Családjának sorsa is az, mint a szegényparasztoké, kiknek első vállalkozóbb nemzedéke Pestre jön munkásnak. O már itt született a város peremén, szülőföldje fölé kémények esőznek kormot, harangszó helyett gyárak kürtőhangja szól. József Attila a költészet számára tulajdonképpen azt a pesti városszéli övezetet fogja felfedezni és bejárni, melyre az Alföld népének fia a munkásság felé vezető útjában megérkezik. A Téli éjszakádban az éj éppúgy indul el a vidékről, a falvak felől, hogy végül a város peremére érjen, ahogy a parasztok érnek ide föl, hogy végül munkássá legyenek. Az alföldi táj, melyet meglát és kifejez, nem az ő szülőföldje, inkább csak családjáé; ő diákbolyongások során látta s vidéki képein egy vakációs kedvű városi diák derűje is érezhető. Alföldje éppúgy nem helyhez kötött, mint Adyé. Nem a táj jellegzetes, melyet kifejez, hanem az, ahogyan kifejezi. Ezeken az alföldi tájakon Petőfi óta nem lakott ennyi derű és jókedv; körülötte „Aranyos lapály, gólyahír, / áramló könnyűségű rét”, fölötte „Ezüst derűvel ráz a nyír / egy szellőcskét és leng az ég". A Magyar Alföld annak ellenére, hogy „gond a dombja; / temploma cövek”, annak ellenére, hogy útjain „vándorolnak ki a jegenyék”, teli van kedvességgel, bájjal, fürgeséggel. Mintha hígabb levegőben lennénk, melyben könnyebb a futás, csengőbb a nevetés. Az ő síksági tájainak különös és megkapó varázsuk, hogy hangokkal jelentik magukat, apró moccanásokkal, kicsi rezzenésekkel jelzik az életet. Csupa 144