Székely János: A valódi világ (1995)
Függelék (A kultúra felbomlásáról)
4. a. ARS POETICA (A költészet halála) Kedves barátaim! Ez az előadás vagy beszámoló vagy minek nevezzem, ez az izé, amibe épp belekezdek, tudomásom szerint az „Ars poetica" című sorozatban hangzik el. Ars poetica. Érett zamatú, kissé már szotyós, kissé avíttas, alapjában véve megmosolyogtató kifejezés. Szó szerint költői mesterségnek fordítható, értelem szerint költészettannak - Horatius vagy Boileau legalábbis még ilyen értelemben használta. Az idők folyamán azonban, mint csaknem minden terminus, ez is jelentésváltozáson ment át. Fogalmaink hovatovább afféle csebrekhez hasonlítanak, amelyekbe bármi betölthető; tartalmuk máról holnapra erjed, cserélődik, s ha este még bort merítettünk valamelyikből, reggel talán már ecetet találunk benne. Egyszóval az „ars poetica" tartalma is megváltozott; mai jelentését leginkább a költői hitvallás közelíti meg. De akár mesterség, akár hitvallás, mindenképp „költői" - az összetételnek ez az oldala mindmáig helytáll. Márpedig épp ezt a szót, épp ezt a „költőit", egyre kevésbé szívesen, s egyre inkább röstelkedve, húzódozva mondjuk ki. Miért? Egyebek közt talán azért is, mert a magyar nyelvben „költő" nem csak annyit jelent, hogy versírással foglalkozó ember. Minősítő értéke van. „Költő" magyarul jó költőt, igazi, valódi költőt jelent. Ha valakitől azt halljuk, hogy „költő vagyok", azt ma bizony már megmosolyogjuk, egyszerűen mert nem az ő dolga ilyesmit megállapítani. „Költő vagyok" - milyen ártatlanul, magától értetődően írta le még József Attila is! Ma azonban több árnyalat hencegést és romantikus magakelletést éreznénk benne, afféle pöffeszkedő önbíráskodást, mintha egy versenyfutó azt a jogot követelné, hogy egyúttal célbíró is legyen - tébolyt és rossz ízlést egyszóval, hogy 235