Székely János: A valódi világ (1995)
Függelék (A kultúra felbomlásáról)
centrációja. Egy idő múltán azonban sehogy sem sikerül már a vadászat. Valaki felszedi a hurkokat, tönkreteszi a csapdákat, a vermeket betemeti, sőt az itatóhoz vonuló állatokat is messzire letereli a leshely közeléből. A fiatal vadász végül megpillantja a tettest. Hatalmas, köpcös, vastag csontozatú emberi lény; tetőtől talpig bozontos szőrzet borítja, nyíratlan haja dúsan omlik vállára, akár az asszonyoké. „A hegység szülötte, a pusztaság neveltje" ő, - a hegyi ember, a „yeti", ahogy ma mondanánk. Együtt jár le a patakra, együtt hajlik a vízre a vadállatokkal (miközben „a víz eleven nyüzsgésével telik szíve az hatónál"), s aztán felüdülve velük együtt tér vissza az erdőbe vagy a sztyeppre. És ami a legmegrendítőbb: a vadállatok nem félnek tőle. Nem félnek, sőt szívesen látják, vele tartanak, készséggel engedelmeskednek neki, hiszen pontosan úgy él, ahogy ők („füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön"), minélfogva sohasem árt, hanem mindig csak használ, pártjukat fogja, mondhatni közülük való: alig nőtt még ki, jóformán ki sem nőtt még az állati sorból. Van nekünk egy nagy karriert befutott jelképünk, a keresztényeurópai kultúra legrokonszenvesebb szimbóluma, a „jó pásztor" - ez jut eszünkbe Enkiduról. Szarvasok, gazellák pásztora, vízre tereli, elhajtja onnét a nyájat; tönkreteszi a vadváltókra kirakott csapdákat, s legvégül, amikor óhatatlanul szembe találja magát a zsákmányát féltő vadászemberrel, arra is ráijeszt: nem bántja ugyan, de térdén töri össze a kezéből kicsavart dárdát. Egyszóval a „jó pásztor" mellett még József Attila kedves, játékos ötlete, a „vadakat terelő juhász" is óhatatlanul eszünkbe jut Enkiduról. De aki a leginkább eszünkbe jut róla, az minden bizonnyal Ádám, a legelső ember. Ádám a Paradicsomban, jó barátságban a vadállatokkal; úgy van: a bozontos, tudatlan, ártatlan Ádám, a teremtés hatodik napján, még Éva megjelenése előtt. A Paradicsomkertet általában fajunk ősi fészkének, a keletkezés színterének szokás tekinteni, bölcsőhelynek, ahonnét az emberfaj szétrajzott a Föld egész felületére. Úgy tartják az értelmezők, hogy egy ilyen őshaza emlékét őrzi a mítosz - mintha bizony 265