Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (Osiris tankönyvek, 1999)
8. Szövegszemantika
[gg Szövegszemantika személyes okok miatt indulatosan támadta meg 1930. január 10-én a Toliban megjelent kritikájával. Ez az implikátum (bennfoglalt jelentés) éppen grammatikai-szemantikai hiányosságával sejteti: rejtegetni való tény áll mögötte. Az tudniillik, hogy a József Attila-i támadás hevét sértettség táplálta, mivel Babits mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnoka nem részesítette őt nagydíjban. József Attila a Babits ellen irányuló elhíresült kritikájában „Bántóan rossz versek kötegének” nevezte a költő Az istenek halnak, az ember él című kötetét. Erre a babitsi címre és magának a kötetnek a szellemiségére vonatkozó allúziók is bennfoglaltatnak ebben a bocsánatkérő versben (S hallottam, említ/az a szó isteneket, /kik nem hajolnak ezután neked. /Pedig /te nem szolgálsz többé nekik.). - Ezenkívül József Attila, bár enigmatikusan, a kiüresedett kánon babitsi elvetésére és a hangoztatott esztétikai elveket visszafordító saját magatartására is reflektál. Ezeknek a pragmatikai implikációknak a szöveghez való hozzárendelése nélkül csak egy ismeretlen személyhez intézett, megkésett bocsánatkérésként értelmezhető ez a vers litterális jelentésében. (Természetesen a befogadónak nem szükséges ismernie ezeket a tényeket, mert az irodalmi mű autonóm.) 3. A szövegkohézió Az azonos téma alapvetően meghatározza a szöveg jelentésbeli összetartó erejét: a szövegkohéziót. Az explicit kohézió sejteti meg az implicitet, és ez a kettő együtt teszi kohezívvé a szöveget. Bár igazi szöveg elképzelhetetlen kohézió nélkül, mégis csak bizonyos mértékig tekinthető a szöveg elengedhetetlen velejárójának. A Ma diák, holnap katona közmondásunkban például a kohéziót csak a ma és a holnap korrelativ viszonya adja, amely azonban nem eléggé specifikus szembenállás a ’diákévek hamar elmúlnak’ jelentés értelmezéséhez. Ennek ellenére ezt a szemantikailag nem igazán kohezív közmondást helyesen tudjuk értelmezni tapasztalataink, előismereteink alapján. A monologikus szöveg jelentésbeli egységét alapvetően témájának változatlansága adja meg, a dialogikusét a tematikai összhang (Müllerová terminusa), vagyis a beszédpartnereknek az a szándéka, hogy akarjanak ugyanarról a dologról beszélni. Az ezzel ellentétes témaváltást jelzi az elhangzó monologikus szövegben a szünettartás, az írottban pedig a címmel, alcímmel, tipográfiával stb. való elkülönítés. A párbeszédben az alaptémán belüli váltásnak három típusa is lehetséges: a beszélgetők egyike visszatér egy korábbi témára, az egyik beszédpartnert az alaptéma másik résztémája érdekli, illetve az egyik beszélő állandóan visszatér az őt izgató résztémához (Müllerová 1976). A szövegtípusok közül különösen a beszélt nyelvi szövegek jelentése szervesen összefügg a szöveg valóságra vonatkozásával, azaz referenciájával. Ez explicit és implicit referencia is lehet. Például a lakodalom explicit referenciájához kimondatlanul is hozzátartozik a házasságkötés implicit referenciája, megteremtve a referenciális jelentést (azaz a szövegvilágot magyarázót). Emellett létezik még a szöveg alkotóját jellemző ún. szimptomatikus jelentés is, amely metaüzenetként (nem nyelvi viselkedésként, megjelenésként stb.) egyenértékű, esetleg fontosabb is lehet a referenciálisnál. Vlad (1994) a szövegjelentés négy jellegzetességét állapítja meg: hálószerűség, inferenciális (deduktív) jelleg, többkódúság és összetevőinek egysége, együttműködése.