Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (Osiris tankönyvek, 1999)
12. A szöveg stílusa
A stíluskohézió legfőbb stiláris eszközei 317 Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, de nem hittem, hogy itt van, ily közel, hogy szemembe néz s fülembe morog. (József Attila: Ősz) Ebben a műben az őszi tájat és magát az évszakot a költő egyetlen impresszióba sűríti bele, és a természet életéből azt a pillanatot ragadja meg, amikor még nem az élettelenség az úr. Ennek adekvát kifejezője a fogalmakat, természeti jelenségeket is megszemélyesítő verbális stílus. Ezáltal a megszemélyesítés mint a költemény uralkodó képalkotási módja stíluskohéziót teremtő eszközzé válik. Noha így „lelkes lény” lesz a köd, a dér, a lomb, a nyirkos tapadás, a nyár, az ősz, ám az igék révén mégsem a szöveg mozgalmassága nő meg - mivel ezek vagy nem mozgást, vagy nem gyorsat jelentenek -, hanem plaszticitása: képszerűsége, érzékletessége. Az első strófában az őszi ködök élővé válnak a kaparásznak csonka igei metaforával. Ebbe a képbe illeszkedik bele szervesen az ágak-bogak rácsai birtokos jelzős szerkezetben megjelenő teljes főnévi metafora. így hozva létre azt a komplex képet, amelyhez látszólag szervetlenül csatlakozik egy egyszerű kapcsolatos mellérendeléssel egy másik természeti jelenség újabb perszonifikációja: hunyorog a dér. A kapcsolódás szervessé válik a képletesen értett rácsai és a valóságosan értendő vaskorláton szavak tartalmi egybejátszása miatt. A költőiség jeleként az álom-valóság villódzása teremti meg a második strófa többszörös perszonifikációját: a szuszogó, hazatérő, álmodó teherkocsit. Ez a három metafora a kellemes otthonosságnak a képét sejteti, de ezekkel a pozitív tartalmakkal szemben áll a „fáradtság” miatt vakvágányon álló teherkocsi negatív képe, amely az otthontalanságot, a veszteglést, az útvesztést asszociálja. Ez a metaforasorozat olyan grammatikai metaforával egészül ki (fáradtság üli a teherkocsit) - komplex képet teremtve -, amelyben vonzattévesztéssel a tárgyatlan ige tárgyasán szerepel, és ehhez kapcsolódva állapotot jelző fogalom (fáradtság) személyesül meg. A harmadik versszakban a költő a szemlélődő ember szemmozgását követve újabb tájelemeknél áll meg, és előbb a falomb, majd a nedves kő képét merevíti ki. A lomb megelevenedését két melléknévi (kedvetlen, lompos) és két csonka igei metafora (tollászkodik, elborong) komplex képpé való összefonódása teremti meg. Ezeket még tovább színezi negatív előjelű hangulatfestő jellegük. A lomb szóhoz kapcsolódó jelzőhalmozás - amely a metaforikus kép részletezését szolgálja - részben a hangulatfestés eszköze (kedvetlen, lompos), részben a hiteles tájfestésé (sárga). - Az ugyanebbe a strófába tartozó, a nedves kő látványát megörökítő mondat kétszeresen is meglepő szótársítású: az alany-állítmány és a jelzős szintagma is. Alighanem szócserével újította meg József Attila a szokványosabb tapadó nyirkosság jelzős szószerkezetet. így lesz a tapadás metonímia expresszív kifejezőeszköz. A harmadik strófa után a költő éles képváltással elkoptatott, tehát exmetaforával (érkezett) és újszerű, ezért expresszív metaforával festi meg az antropomorfizált nyarat, még pontosabban a nyárutót. Ezt igazolja a rongyait „ batyuba ” szedő nyár képének lefestése, mivel felötlik bennünk a metafora hasonlósági alapja: a megmaradt, kevés értéket a jövőre eltevő, átmentő, kifosztott koldus képe. Ez egyértelműen az értékvesztést jelzi, különösen a nyár értelmező jelzőjével szembesülve, amely az életet, az ifjúságot, az örömöt szimbolizáló piros szín emlegetésével pozitív hangulati asszociációt kelt, és egyben leplezetlen kontrasztot teremt a halódó, sápadt, sárga lombbal. Vitathatatlan, hogy a pirosító szó kapcsán felrémlik a természetellenes, a mesterséges jókedv látszatát keltés fogalma is.