Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (Osiris tankönyvek, 1999)
17. Szövegtani szempontú szövegelemzési minták
Komplex szövegtani elemzés 463 Ez a szövegforma a Medvetánc kötetével (1934) azonos, részben eltér a Kerekasztal című folyóiratban megjelenő változattól. A strófák tipográfiai képe ki-be ugratott sorainak keresztrímei szabályosságot mutatnak. A három pontok egyes versszakok végén és a következők elején a tartalmi egységek elkülönítésére szolgáló írásjelek, a szemantikai-grammatikai törésvonalak, a látszólagos inkoherencia formai jelei, ezenkívül asszociációs jelzések is. Funkciójuk az egész versből kikövetkeztethető. Ez a szövegtagolási mód az első szövegvariánsban (a Kerekasztal 1934. novemberi számában) még nem volt meg. A vers gondolatjelei vizuálisan is elkülönítik és ugyanakkor egymásra vonatkoztatják az értelmi viszonyokat, sőt gondolati megelőző s követő, tehát a jelentés, a gondolatiság határait kiterjesztő jelek, a metaforikus azonosítások két pólusa közt az oszcillálást szembeszökően és takarékos módon érzékeltetik. Szinte szentanciaszerű tömörítést ér el általuk a költő: füst - remény; csöpp sóhaja száll - levegó'-lepke. A valós világ és a költői én bensőséges kapcsolata tükröződik a szövegvilágban, József Attila szóválasztásában is: a falu, az akácot helyett a kicsinyítést, de kedveskedést is sugalló/alucska, akácocskát formában benne van a táj kedvelése. Ezzel emberi léptékűvé válik, sajátos intimitást kap. A monumentálissá növelés helyett az emberi arányokra kicsinyítés (például a kis méretre utaló jelzőben: kicsi keble, csöpp sóhaja) teszi ezt a tájat a mienkké. — A jelenidejűség is egyértelműen érezteti a költői én jelenlétét ebben a világban. A vers második részének ismeretében a valóságosnak tűnő tájelemek is átértékelődnek: reménytelenséget sejtetnek. A füst eltűnő remény, mivel a „füst” természetrajzához ez az absztrakt fogalommal élő metaforikus kép nem véletlenszerűen köthető, hanem szinte megfordítható ez az azonosítás: a remény - füst, a remény szinte észrevétlenül elszáll. Az erőlködve égő lámpa sem véletlenül hasonlít elnyomott lélekhez, hanem a falusi ember lelki kiszolgáltatottságának élménye miatt. A vers bizonyos szavai más József Attila-költeményeket is felidéznek. Ezek a József Attila-oeuvre-ben visszatérő motívumok, egymásra utaló képek többletjelentést sugallnak. A füst motívum az intratextuális kohézió révén eszünkbe juttatja A füst című vers kezdő sorát: Keményderékú gyárbörtön dús füstje .... illetve igévé képzett formában a Holt vidék első szavát: Füstöl a víz... Az utolsó idézet igei csonka metaforája képszerűsége miatt is párhuzamba vonható a gőzölög lusta, langy estében a piros palás, rakás falucska kifejezés igei metaforájával. Az este, az éjszaka képe felidézi bennünk nem egy József Attila-vers riasztó (Külvárosi éj) vagy borzongató (Téli éjszaka) éjszakai képét. Ebben a költeményben azonban nyári melegség árad szét a tájon a hőfokot (langy) és színt (piros) jelző melléknévi jelzőknek köszönhetően. Mindez talán a helyszín különbségéből fakad: a város pereme elidegenítő hatású, a falusi környezet a nagy szegénység ellenére sem „hideg” vidék, de ugyanúgy sejtelmes, mint más József Attila-i nyári este képe (Hazám). A bársonyokra a József Attilát ismerőt szintén legalább három vers soraira emlékezteti: a Hazám szonettciklus indításában a bársony nesz szinesztéziára; a Levegőt! című vers sajátos összetett szavára: bársony-permeteg; illetve a Favágó ban a futnak perceim exmetafora redundanciáját „visszametsző”, formálisan helyet, valójában időt jelentő bársonyon határozóra. A lassúságot, a mozdulatlanságot jelentő békák többször fel-felbukkanó „szereplői” a József Attila-verseknek: Klárisok, Aradat, Egy költőre, Németh Andor, (A harisnyája), (Már régesrég).