Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (Osiris tankönyvek, 1999)
17. Szövegtani szempontú szövegelemzési minták
470 Szövegtani szempontú szövegelemzési minták költő egy azonosító állítmányi, teljes főnévi metaforával: Egy fény a rét. Az egész rétet fényével beborító holdra a hasonlítás alapjául szolgáló képzettársításunk miatt illik a metaforikus melléknévi jelző (anyás). Ehhez a képhez síkváltással kapcsolódik a bodzaág csonka igei (nyújtja) és főnévi (tenyerét) metaforával megszemélyesített képe. A hetedik versszak egymáshoz lazán kapcsolódó, párhuzamos, miniatűr képeit egységbe a hold fonja: hiszen mind a csorba tégla, mind a zöld békák a holdfénynél válnak figyelemre méltó tájelemmé, illetve kapnak merőben új jelentést: valamiféle pozitív metamorfózison mennek át. Az első apró képben a holdfény elvonttal történő azonosítása (örök boldogság forrása) látszólag „visszakonkretizálódik” a mos igével, valójában ez a megszemélyesítés ’fénnyel áraszt el’jelentésben, tehát átvitten értendő. Az ehhez a képhez fűződő rekedt téglát jelzős szintagma szinesztéziás jellege (hang + kép) miatt meglepő. Meghökkentő izotópiatörés eredménye a strófa második miniatűr képe, de éppen ezért hatásos, mert a magyar falu gyepének békái teljes főnévi metaforikus névcserével Buddha-szobrokként jelennek meg. A hasonlítás alapja alighanem a keleti filozófiákban jártas József Attila merev, meditáló Buddha-képe és a zöld szín (smaragd). A következő strófa is két versmondatban megfogalmazott két kép. Ebben az esetben azonban nyilvánvaló szembeállító ellentétről van szó, bár ezt kötőszóval nem teszi explicitté a költő. Az igei és főnévi megszemélyesítéssel továbbszőtt képben (kardot vont elő, fejét lehajtja) a vadzab csak az elvont fogalmakkal (dicsőség, erő) metaforikusán azonosított pajta szomszédságában válik szimbólum erejűvé. A költemény második részében a suttogva kiejtett, titkokat rejtő szó lesz mindenek mozgatórugójává. Ennek kiemelése gondolatritmussal, sejtető szerepe pedig a hiányosan megformált mondatszerkesztéssel, a paraszti munkát jelentő felsorolással (eke, ásó) hangsúlyozódik. A tőismétlésben megjelenő igei alak a grammatikai metaforái jellege miatt feltűnő, hiszen csak a szól igének részeshatározó a vonzata (napnak, esőnek, földnek), a szólal-nak nem. A szó kiemelése, többlethangsúlya következtében elvont síkra váltással az utolsó strófa valóságnak tűnő eleme: az, hogy a költő egy dombon ülve virraszt a falu álma fölött, átértékelődik: a falu metonimikusan a magyar parasztságot jelenti, a virrasztó költő pedig a magyarság élő lelkiismereteként értelmezhető, vagy esetleg a szülőként a gyereket vigyázó érett felnőtt magatartását jelenti. A vers három utolsó strófáját az alvás-álom jelentésmezeje által meghatározott hangulatiság járja át a metonimikus jelzők (álmodófalu, szorongó álmok) és a megszemélyesítést hordozó igei természetű szavak (elaludt árnyú fűszálat... Alszanak az egek...), illetve az elalvást, elbóbiskolást hatásosan tükröző széttagoló mondatszerkesztés által. Szinte a mese világába ragadó sorok (Alszanak az egek, a mezők./Ostorok, csizmák, kések. /Lombok közt a tiszta, tág közök. /Sa levélrések.) után újabb síkváltással a vaskos valósággal rázza fel az embert a költő az átvitten értendő jelzőivel: Alszanak a nyers, nehéz szavú /kiszikkadó parasztok. A konkrét és az elvont sík egybeolvadása sajátosan valósul meg József Attila megszemélyesítéseiben. Például a vadzab ellentétes „tevékenysége” nem absztrahálható: kardot vont elő, fejét mélyen lehajtja; illetve az Alszanak után az egek, a mezők, ostorok, csizmák, kések tárgyias elemsor az absztrahálódás ellen hat. A metaforákban megvalósuló síkváltások szemantikai inkongruenciából adódnak. A széttagoló mondatszerkesztés egy ízben elválasztja a fő- és mellékmondatot: Benne csend van. Mintha...; háromszor a mellérendelő szintagma elemeit: Alszanak az egek, a mezők. Ostorok, csizmák, kések. Lombok közt a tiszta, tág közök. S a levélrések.; Szó, mint csecse