Szikszainé Nagy Irma: Leíró magyar szövegtan (Osiris tankönyvek, 1999)
17. Szövegtani szempontú szövegelemzési minták
Komplex szövegtani elemzés 471 mőnek a mosoly. Veregetés a lónak; egy helyen pedig egy szó alkot tagolatlan, szerkesztetlen mondatot: Szó. Több esetben is fellazul a szabályos mondatszerkezet a predikatív szintagma hiánya miatt: Szó, mert velük szólal a paraszt / napnak, esó'nek, földnek. / Szó, mint szóval mondom én el azt / gondos időnek. / Szó, mint csecsemőnek a mosoly. / Veregetés a lónak. / Szó. De tiszta értelmű, komoly / tagja a szónak... A tartalommal feltűnően adekvátnak látszik a második strófa a maga füstszerűen gomolygó, kanyargó, meg-megszakadó, alanyt és állítmány messzire szakító vonulatával: Itt is, ott is karcsú füst - remény-/tűnődni, merre szálljon, /áll kicsit a kémény küszöbén / és int a tájon. A szövegpragmatika kutatni szokta a szövegalkotó intencióját. A költői alkotással kapcsolatban ezt megállapítani kockázatos vállalkozás, mivel csak valószínűsíteni lehet az alkotó társadalmi hovatartozása és személyiségjegyei alapján. Bár a vers hátteréül kétségkívül valós élmények szolgálnak alapul, mégis a versben ábrázolt világ már a szubjektum által alkotott „lelki táj”. A „város érdes részé”-rőj származó költő az általa sokszor megörökített vidék: a város pereme helyett most a falu képének konkrét elemeiből alkot egy „lehetséges világot”. József Attila a származása, életkörülményei, hányattatása és betegsége által meghatározott hangulatiságű költő, noha a külváros tájaihoz képest nyugalmasabb képet fest itt a faluról, a mélyben ez is feszültségekkel teli: nyilvánvaló ez a már jelzett sok ellentét miatt. Több helyen figyelemre méltó a költemény aktuális tagolása. A rémát adó cím (falu) témává az első versmondat utolsó szavában (falucska) válik, vagyis a költői művekben nem szokatlan szubjektív tagolásnak: réma-téma sorrendnek hatásos megvalósulását láthatjuk itt, hiszen a hosszú, részletező hasonlattal indítás az új elem. Hasonló még: Lámpát gyújtanak az asszonyok. / És erőlködve, rángva, légbe röppenne, mint elnyomott / lélek, a lángja. Szövegfonetikai szempontból sajátos jellemzője ennek a versnek a sorok közötti áthajlások sokasága. Hangosításkor nem kell akusztikusán visszaadni az enjambement-oknak a szintagmákat széttörő formáját, sőt a sorok végének lezáratlansága éppen előre kell hogy „lendítse” a szemet legalább a szószerkezet végéig: A telt, kicsi keble / beléreszket... S körülem, míg elfed hallgatag /a lágy borongás bokra... Összességében a tudatos-tudattalan egybejátszásából fakadóan sajátos József Attila-i „tájvers” született: a Falu, amelyben a tárgyiasított szubjektív világ és szubjektivizált tárgyi világ egybefonódva teremti meg a „lelki tájat” (vö. Kemény 1982a, 307-310). Induktív versépítéssel a konkrét valóságtól, a betű szerinti szinttől jut el a költő a metaforikus-szimbolikus szintre, amely a Juhász Gyuláéhoz hasonló, életre nem kelthető, álmodó falut jeleníti meg. A szemantikai-stiláris ellentéteknek köszönhetően a meghitt-személyes és az absztraktszimbolikus hangulat különös keveréke jön létre ebben a versben. VITAKÉRDÉS ♦ Miért nem lehetséges egy műalkotásnak csak egyféle értelmezése?