Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika (Osiris tankönyvek, 2007)
III. Stíluskritika - 1. A szépirodalmi stílus mint az egyéni művészi stílus megvalósulása
688 III. Stíluskritika hez képest gyakrabban használt szavai. Hogy az ilyen eltérésnek hírértéke van, József Attila költeményei kapcsán Török tárta fel. O a költő verseinek tagadó elemeit (tagadószó, tiltószó, tagadó névmás, határozószó, ige [nincs]) a verssorok számával vetette öszsze, és arra a következtetésre jutott, hogy a költő lírájának a korszakbeosztása nagyon hasonlít a tagadó elemek arányának vizsgálatából adódó korszakoláshoz. A tagadás szókincse jellemzi József Attila első költői korszakát, a lázadás, a tiltakozás, az elutasítás időszakát (Én soha semmit meg nem bántam. Igaz, őszinte búcsú), majd egyféle megbékélés a világgal a tagadó elemek számának csökkenésében is megmutatkozik, végül a negatív magatartás felerősödésével (Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz, / ne hódolj és ne hódíts, /ne csatlakozz a hadhoz. Tudod, hogy nincs bocsánat) a költő halála előtti évek miiveiben ismét jelentősen megnő a tagadások száma (1968, 34-51). A szóstatisztikához az összehasonlíthatóság sorát Török így állapítja meg: „egyéni líra — korlíra; korlíra - a kor szépirodalmi nyelve; a kor szépirodalmi nyelve - általános irodalmi nyelve; irodalmi nyelv - írott nyelv; írott köznyelv - beszélt köznyelv. Ha az összehasonlításnak ezt a hierarchiáját megsértjük, szinte bizonyos, hogy olyan gyakorisági eltéréseket is a vizsgált anyag sajátosságának fogunk minősíteni, amelyek nem ennek, hanem egy nagyobbnak a specifikumai” (1968, 38). Sokféle nyelvi-stiláris elem lehet permanens közlemény. Ilyen például a stílusirányzat, a műfaj. Ráadásul egyetlen műben is több permanens közlemény fut egymás mellett, rakódik egymásra. A képalkotás is domináns elem az egyéni szépírói stílusban. A szépírói alkotói módszer szerint két típust szoktak elkülöníteni: az egyik a hasonlóság, a másik az érintkezés alapján keletkező képalkotást használja. Szabó Zoltán vizsgálódása szerint Ady Endre képeiben - a költő feltűnő asszociatív készségével összefüggésben - a szelekció az uralkodó jellegű, amely a szimbólumalkotásban csúcsosodik ki; Babits Mihálynál viszont a kombináció az uralkodó, amely a versmondatok bonyolult építkezéseiben és a sokféle mondatalakzat használatában szembeötlő (1974a, 572). Szabó Dezső metaforái erőszakot sugároznak (Elszállt a haragja: A harag elzuhant benne mint egy kidöntött, sötétfenyő), de hasonlóképpen tépi a mondatszerkezeteket és neologizmusaival a szóképzést is. Hasonló összefüggéseket észlelhetünk Parti Nagy Lajos költészetében is. Valójában ezek az egyéni választások - akár a kulcsszók, akár más stílusjellemzők sokszor stílusirányzatoktól irányított kifejezési eszközök, hiszen az expresszív szórend az expresszionizmus, az impresszív szórend alapvetően az impresszionizmus jellemző jegye. Ebből következik az, hogy az egyéni stílus és a stílusirányzat permanens közleménye egybeesik ezen a téren, valójában azonban az egyén választása sokszorosan determinált, vagyis nem kizárólag a stílusirányzattól függ. Miközben az írók minél egyedibb szóhasználatra törekednek, ugyanakkor sok szövegeikben a redundáns elem. Ilyenek a rím, a ritmus és mindenféle formai kötöttség. De mivel ezeket az alkotó a közlés szolgálatába állítja, ezek a redundanciatípusok nemhogy nem bántok - szemben a köznyelvivel -, hanem a poeticitást-retoricitást fokozó hangsúlyos elemek mint a költemények műfaji velejárói. A refrének például mindig új értelemmel telítődnek a változó szövegkörnyezet hatására.