Tóth István György szerk.: Millenniumi magyar történet. Magyarország története a honfoglalástól napjainkig (2001)
Magyarország a késő középkorban (1382-1526)
jókkal, a környékről 200 dereglyét szerzett. A felfegyverzett szerb sajkások nekirontottak Baltoglu admirális embereinek, ráadásul a várból 40 dereglye hátba támadta a török flottát, míg az akciót a folyó mindkét partján Hunyadi lovasai fedezték. Thuróczy leírásából véres csata képe rajzolódik ki: „Kereste az utat-módot, hogyan tudná az ellenség hajóit a már említett folyók vizéről eltávolítani, és fegyveres segítséget vinni az ostromtól szorongatottaknak. Végre hajókat szedett össze, fegyveres katonákkal és keresztes hadinéppel rakta meg őket, és végül elindította a Duna folyón az ellenséges hajók ellen. így aztán a két ellenség összeakaszkodott a vízi csatában. A törökök közt óriási lárma hullámzott, és a magyarok fennhangon hívták segítségül az Úr Jézust. Mindkét ellenfél elől el volt vágva a megfutamodás útja, igen kemény küzdelmet vívtak tehát egymással. Ide-oda sodródtak hajóik a Duna mély vizén, és a katonák közül sokan halálos sebből vérezve elestek és a mélybe zuhantak: a Duna vize is mutatta a mérhetetlen öldöklés véres nyomait, mert sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel. Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” Hunyadi miután — egyes források szerint - 12 ezer katonával bevonult Nándorfehérvárba, azonnal hozzákezdett a vár megerősítéséhez. A kereszteseket és katonái egy részét Zimonynál, a Száva folyó bal partján vonta össze. Ennek a lépésnek kettős haszna volt. Egyrészt az itt táborozok oldalba támadhatták az ostromlókat, másrészt ha a szükség úgy adta, a Dunán keresztül a vár hátsó kapuján bevonulhattak és csatlakozhattak a védőkhöz. II. Mehmed hétnapos ágyúzás után elérkezettnek látta az időt a döntő rohamra. Július 21-én indult meg a támadás. Délután a török gyalogság hatalmas erővel próbálta elfoglalni a várat, de ez háromszori kísérletre sem sikerült. Hunyadi többször nehézlovasságával szorította ki a janicsárokat, sőt egy esetben hajóra szállva erősítésként kereszteseket hozott a várba. A védők hősiességére a legjobb példa a Várnánál már Hunyadi csapatában harcoló Dugovics Titusz esete, aki miután észrevette, hogy egyjanicsár a próféta zöld zászlaját akarja kitűzni, megragadta ellenfelét, s lerántotta magával a mélybe. Mivel a török gyalogság nagy része elveszett, a szultánnak azt tanácsolták, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed azonban Hunyadi következő lépésére várt. A magyar hadvezér még nem látta elérkezettnek az időt a visszacsapásra, hiszen jól tudta, hogy a török lovasság szinte érintetlenül vár a bevetésre. A várat lassan, kisebb csoportokban elhagyó kereszteseket viszont nem lehetett visszatartani. Június 22-én elfoglaltak egy dombot a vár és az ázsiai csapatok között, és a megsemmisítésükre küldött lovasságot is visszaverték. Sikerüket látva a várból egyre több keresztes csatlakozott hozzájuk és együttesen támadtak az ázsiai hadakra. Elitalakulatával maga II. Mehmed indult rohamuk megállítására, nem törődve azzal, hogy lépésével megbontja a jól bevált hadrendet. A keresztesek kockázatos akcióját az mentette meg a kudarctól, hogy Hunyadi azonnal kihasználta a török hadvezetés hibáját. Mivel a szultán a lovasság elvonásával fedezetlenül hagyta ágyúit, a magyar nehézlovassággal előbb elfoglalta a török ágyúállásokat, majd folytatva a rohamot oldalba támadta a szultáni csapatokjobbszárnyát. A saját ágyúiktól bombázott török katonák két tűz közé szorulva nem sokáig tartották magukat. A futásnak eredt oszmán harcosokat Hunyadi nem üldözte, hiszen fáradt csapatait nem tehette ki ekkora kockázatnak. II. Mehmed katonái azonban csak Szófia környékén álltak meg, amikor már biztosak lehettek benne, hogy a magyarok nem üldözik őket. A török sereg vesztesége óriási volt. Odalettek az ágyúk, a tábori felszerelések. A harcokban és a menekülés közben közel 30 ezer oszmán harcos esett áldozatul. Hu-HUNYADI JÁNOS ÉS A TÖRÖK VESZÉLY131