Tóth Mihály szerk.: Büntető eljárásjogi olvasókönyv (Osiris tankönyvek, 2003)
III. A büntetőeljárás "hivatásos" alanyai
Máskor az ügyész nem csupán emberileg ellenszenves, szakmailag is hibát hibára halmoz, ráadásul elfogult. „Pollinger (az ügyész - T. M.) vétkes módon elhanyagolta a kötelességét, amelyre felesküdött dörögte Bili (a védő - T. M.) -, fontos bizonyítékokat titkolt el, amelyek (...) említésre sem kerültek volna, ha a védelem tanúi nem elég éberek...’’ (Ellery Queen) „Még a vén törvényszéki rókákat is meglepte, hogy a kerületi ügyészség részéről maga Harry Gulling jelent meg az előkészítő tárgyaláson, igazolva a bennfenteseknek azt a nézetét, hogy az ügyben sok személyes indulat és régi harag dolgozik. ” (Stanley-Gardner) Olykor irodalmi nagyságok is a finom szatíra fegyverével próbálnak találó képet rajzolni az ügyészről. „Tudni kell, hogy az államügyész úr (illetvepontosabban dr. Klapka főállamügyész úr) képviselte a vádat az előre megfontolt emberöléssel vádolt Hugo Müller perében (...) A Müller-ügy nem volt világos. Az ügyész úr isten tudja, mit nem adott volna egyetlenegy közvetlen bizonyítékért, de ahogy a dolgok álltak, inkább a jó svádájában kellett bíznia, ha az esküdtszéktől kötelet akart kapni Müller úr nyakába, ami egy közvádló számára, higgyék el, becsületkérdést jelent. ” (Karel Capek) Az idézetek tetszőleges számban folytathatók és kiegészíthetők filmekkel, színművekkel is. Ezek az alkotások persze - úgy vélem - inkább kiszolgálták, mintsem alakították a közvélemény ügyészképét. Az emberek megszokták, elfogadták, s talán el is várták a „gonosz vádlót”. Csak elvétve emlékszem olyan alkotásokra, amelyekben az ügyész rokonszenvet keltett, ezekben viszont rendszerint kilátástalan szélmalomharcot vívott a képébe nevető maffiózók ellen, s a végén, szinte törvényszerűen buknia is kellett. E helyzet okai igen összetettek, elemzésük jócskán meghaladná e rövid írás kereteit. Néhány jellemző motívum azonban valószínűsíthető. Az állampolgár mindig szívesebben azonosult, érzett együtt azzal, aki egyedül, „civilként” áll szemben az egész államhatalmat maguk mögött tudó hivatalnokokkal. Ösztönösen a gyengébbek, az eszköztelenebbek pártjára állt. A hatalom - vélik az alattvalók - sohasem belátó, sohasem rugalmas, nem képes az egyén gondjainak megértésére, helyzetének átérzésére. A hivatali szervezet valamely nehezen megfogható, homályos „összérdek” nevében rendszerint előír, büntet, korlátoz és elvon, miért lenne tehát más, kevésbé arc nélküli, a képviselője? Jórészt hasztalan az az ellenérv is, hogy az ügyész megvédi a becsületes állampolgárt, elégtételt nyújt a számára, így voltaképpen nem csupán vádló, hanem a sértett védője is. Az emberek jelentős része mindezt csupán szólamnak tekinti, mert gyakrabban érzi úgy, hogy áldozata, s csak ritkán azt, hogy védence a hatalomnak. S ha az ügyész közigazgatási vagy polgári TÓTH MIHÁLY • AZ ÜGYÉSZ, A „TOLLFOSZTÓ" 125