Turi Gábor: A jazz ideje. Írások az improvizatív zene köréből (1999)
1. A helyzet
jazzoktatás ma? Mik a klubok igényei, elvárásai az intézményekkel szemben? Néhány szó a jazzsajtóról. Ötletbörze. A jazz és a társművészetek.” Nos, valóban szó esett a videózásról, a címlistákról, a jazztáborokról, a jazzsajtóról, a társművészetekről, de nem esett szó a klubok lehetőségeiről, a jazz jelenlegi helyzetéről, az együttműködésről, egyáltalán arról, hogy mihez kezdjen egy kezdő (vagy alig haladó) klubvezető ma Magyarországon. Külön-külön, vagy akár együtt valakikkel. A magyarázat valószínűleg abban keresendő, hogy akik ezt a találkozót kezdeményezték, ezekkel a kérdésekkel már régóta tisztában vannak. Éppen ezért nem érezték aktuálisnak őket. Így a jelenlévőknek úgy tűnt, hogy sok másodlagos téma napirendre került, de az őket közvetlenül foglalkoztató gyakorlati, szervezési, menedzselési kérdésekre nem kaptak kielégítő választ. Mégsem volt hiábavaló ez a két és fél nap: lehetőséget teremtett az eszmecserére, aminek egyértelmű végkicsengése lett: legalább kétévenként szükség van hasonló alkalmakra. Ami sarkosnak és védekezésre késztetőnek látszott, az az esti műsorok összeállítása volt. Berki Tamás a „háttérbe szorult” mainstream jazznek biztosított fellépést. Valódi vita erről, az avantgárd és az „igazi” jazz életteréről bontakozott ki. Nos, ami a mindenkori jazzklubtalálkozókat illeti, szabad legyen előterjeszteni egy másik javaslatot: legyenek ezek a fiatal, kezdő vagy még csak nem is kezdő zenekarok fórumai. Adjanak esélyt azoknak az ifjú „titánoknak”, akik még nem hagyták el a pályát, illesse támogatás a szárnyaikat most bontogatókat. Ha ugyanis valaki valahol sikeresen debütál, másutt is könnyebben kap zöld utat. Ez ugyan - mint konkurencia — hátrányosan érintené a jelenlegi mainstream vonalat, a magyar jazz egésze szempontjából mégis haszonnal járhatna, mert friss energiákkal telíthetné a megfáradt (fásult) gyakorlatot. Hogy a klubmozgalom nem váltotta be az 1979-ben hozzá fűzött - talán idealista - várakozásokat, az talán nem rajta múlt. A klubok - még ha öszszefognak is - nem helyettesíthetik a hivatásszerű közvetítést és menedzselést. Annak hiánya időnként ebbe a szerepbe kényszeríti őket, de mindenki tisztában van azzal, hogy ez pótcselekvés. A szállítási költségek növekedése a vidékieket együttműködésre sarkallná, a sok egyeztetés miatt azonban kétes az eredmény. A megoldást a struktúra megváltozása hozhatja el. Klubmozgalomról talán már nem is lehet beszélni: a boldogulás módjait ki így, ki úgy keresi. (1986) 42