Tverdota György: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései (2005)
József Attila anti-ars poeticája
szivárványos fénytörésű lupéja alá, többet mond róla, mint ha kinyilatkoztatja, hogy »nagy, nagyon nagy«. De ugyancsak tudta, hogy van, amikor a közhelyet kell kimondani, ha durván is, ha fellengősen is, mert ez az ára, hogy az árnyaltabb szóra odafigyeljenek.”7 Elképzelhető, hogy a Németh-féle előadás kézirata még ezt a kitételt is tartalmazta, csak Ignotus Pál, a szerkesztőtárs rosszallása folytán maradt ki a folyóiratból. A szöveg tartalmaz magasra értékelő utalást a Ha a hold süt.. ,-ről, a gondolatmenet vége felé, tehát az előadást kezdő felütést egy későbbi helyen építi be. József Attila szerepléséről Németh Andor két változatban is megemlékezik. Először — mondhatni — a vitaest első évfordulóján, 1938 februárjában, Medáliáig című írásában: „1936 őszén a Cobden Szövetség felszólított engem meg József Attilát, hogy vitassuk meg szemináriumi előadásaink keretében a kritikus és a költő viszonyát. Én megírtam álláspontomat (A Tollban meg is jelent), és abban állapodtam meg József Attilával, hogy ő majd rögtönözve megteszi rá a megjegyzéseit. Sajnos a vita nem sikerült. József Attila az általam felvetett eszmék megvitatása helyett verseinek élménytartalmáról tartott előadást, azt magyarázgatva kétségbeejtő aprólékossággal, hogy az úgynevezett költői inspirációt korántsem fennkölt vagy magasztos élmények váltják ki, hanem hétköznapi események, miket a költő a maga titokzatos eszközeivel átalakít. Egy költeményén kimutatta szakaszról szakaszra, sőt sorról sorra a beléjük ötvözött triviális élménytartalmakat. Az volt az érzésem, hogy beteges exhibicionizmussal becsmérli önmagát, kiszolgáltatja közönségének művészete legbensőbb titkait, kajánul felbontja alkotóelemeire, amit az ihlet önfeledt pillanatában átszublimált és összhangba hozott. Ma már tudom, hogy magatartása lappangó betegségének felvillanása, felszínre törése volt, hogy ott, a pódiumon, az előadás tartalma alatt vett rajta erőt a kishitűség, amely életének utolsó hónapjaiban a lelkén elhatalmasodott. így volt, de akkor még érthetetlennek tűnt fel előttem, mért hangsúlyozza olyan kaján örömmel, hogy a műalkotás a valóság tisztázatlan és zavaros talajából hajtja ki virágát — hisz ez igazán nem valami nagy felfedezés. A rózsát is trágyázzák, de ostoba, beteg, vagy nagyon kétségbeesett ember az, aki a rózsa színét és illatát trágyadombbal társítja. Elhűlve, elképedve bámultam a költőt, aki egyre növekvő hévvel folytatta az öngyalázkodást, mind mélyebbre merülve a freudi vonatkozásokba. Lát-7 Ignotus Pál: Csipkerózsa. Bp., 1989, Múzsák, 251. 243