Tverdota György: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései (2005)
Születésnapomra
A névmágia költészetesztétikai kiaknázásának másik feltétele a névhez, a nyelvhez való ősi, primitív és modern költői magatartás közötti szakadék áthidalása. Ezt a lépést, mint az előzőt is, József Attila a húszas évek végén teszi meg: „A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos — írja a Babits-pamflet kezdősoraiban. — Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondiját s ez sikerül is annak, akinek marjája, vagyis varázsereje van”.18 Az idézett sorok mutatják, József Attila még tovább tágítja a névvarázs hatáskörét, mint Solymossy. Szerinte nem csupán az ember, nem csupán az élőlények, de az élettelen tárgyak is beletartoznak ebbe a befolyási övezetbe, a költői felidéző varázserő tehát a dolgok egyetemére vonatkozik. A névvarázselméletnek fontos következményei vannak József Attila egész költői gyakorlatára nézve, s nyomait számos versében szövegszerűen is föllelhetjük. Közéjük tartozik a születésnapi vers idézett részlete, amelyben a névmágiát, tréfásan ugyan, de komoly szándékkal a szegedi nyelvészprofesszorra alkalmazza. Nevének kimondásával: „Ha örül Horger Antal úr”, a Solymossy használta terminussal élve, ide idézi, ide igézi a távol levő egyetemi tanárt. A széles nyilvánosság, a Szép Szó olvasói előtt újramondatja vele azokat a szavakat, amelyekkel annak idején két tanú jelenlétében eltanácsolta őt az egyetemről, méltó választ ad Horger szavaira, s csak miután visszavágott, bocsátja el színe elől lefőzött ellenfelét. Az elemzett részlet kulcsszava az „ideidézi” szó. Egyszerre elfedi és feltárja annak mélyebb értelmét. Felkínálja az olvasónak a szöveg egyszerűbb, könnyebb, szó szerinti magyarázatát, de megnyitja az utat a mondat mélységi dimenziójának, az ártó szándékú mágikus nyelvhasználatnak a megértéséhez is. Ezen túl a szónak van még egy érdekes sajátossága: játékosan etimologizálható. Ha valakit messziről magunkhoz hívunk, azt kiáltjuk neki: „ide-ide!” Tehát: „ide-idé”-zünk. A két ikertagból álló határozószó közül ez esetben a másodikat igeképzővel látjuk el, az első tag pedig igei rangot kapott ikertestvérének igekötőjévé süllyed, s így az egész figura etimologica-szerű képződményt alkot. Lehet rajta vitatkozni, vajon tudatában volt-e a költő ennek az etimológiai lehetőségnek; József Attila műgondjának, nyelvészkedő szenvedélyének ismerői mindenesetre aligha18 József Attila: Az Istenek halnak, az Ember cl. In uő: Tanulmányod és cHfak 1923- 1930. 216. 321