Vági Gábor: Mezőhegyes (1994)
Odabent
A végeredmény, ha adatokban mérjük, körülbelül az, hogy 1970-re Mezőhegyesen 333 aktív tsz-dolgozó (alkalmazott vagy tag) élt, akik családjukkal együtt a község lakosságának 7 és fél százalékát tették ki. Ha feltételezzük, hogy a központban tsz-tag ekkor már nem volt, tehát a szövetkezetekben már csak a tanácsi majorok lakói dolgoztak, akkor a tanácsi majorok népességének csak alig több mint a fele tartozott aktív tsz-tag vagy alkalmazott családjához. A többiek nyugdíjasok (természetesen részben tsz-nyugdíjasok) vagy állami gazdasági dolgozók családjait alkották. (Igaz, az aktív keresők között nagyobb hányad, körülbelül 70 százalék dolgozott szövetkezetekben ezekben a majorokban.) A tanácsi majorok lakói tehát vagy már az ötvenes évek elején visszatértek az állami gazdasághoz, vagy újabban a gyermekeik teszik - az esetleg vonzóbb munkalehetőségek miatt - ugyanezt, míg a szövetkezeti parasztság, az egyéni gazdálkodás szerves „jogutódja" elöregedni, lassan fogyni látszik. Ezeknek a majoroknak a maradék, kevés vonzereje az - bárhol dolgozzanak is lakóik -, hogy az önálló porta, a tetszés szerint bővíthető és felhasználható melléképületek, istállók lehetővé teszik a nagybani állattartást, s így a viszonylag gyors családi felhalmozást. A középkorú vagy fiatal lakók szemében ezért nem is egyebek, mint az élet valaminő közbülső állomásai, ahonnan idővel előnyös feltételekkel lehet majd odébbállni. Építkezni, talán Mezőhegyesen, de még inkább Szeged környékén valahol, s lehetőleg addigra, mikor a gyerek iskolába kerül - körülbelül ilyenek e korosztály tervei. A még fiatalabbak vagy az egészen elesettek számára pedig gyors és olcsó lakásmegoldásként jönnek szóba a tanácsi majorok elhagyott házai, van, aki bérbe vesz ki házat, és vannak, akik, kapva a nagyon kedvező hitelfeltételeken, megvásárolnak egy-egy portát. És majd eldől, hogy hogyan tovább. De a végeredmény nemcsak adatokban, s nem is csupán a továbbköltözésre irányuló családi tervekben mutatkozik meg. Ott van az a puszta látványban. A házak előtt a kispadok egy néhai ábrándot idéznek: megpihenni a munka után. De az ücsörgő öregek élete még tele munkával, s mikor kiülnek, mintha már az élet utáni megpihenés első fejezeteit töltenék. Visszeres lábak fürdenek a napfényben, félóránként moccan csak a nyak. Az ember néha átnéz a széles utca túloldalára, talán hogy följebb tegye a tekintetét a hepehupák közt növő gazról. Gaz burjánzik az ablaktalan, kibelezett házak vályogomladékain, és már megtámadta az ez évben elhagyott falak tövét is. Elvadult, gyümölcstelen gyümölcsfák borulnak össze a beszegezett ajtók előtt. Végtelen csönd fekszik a majoron, naponta félórányi talán a zaj: asszonyok ugranak le egy ponyvás teherautóról, munkából jövet még egy kis hanggal vannak, aztán csend lesz megint. S mikor távolodunk, a bekötőútról visszanézve úgy tűnik: süllyed a major. Búcsúnk végleges - a hosszú történetet, amely a földosztással kezdődött, lassú, eseménytelen évtizedek végzik be majd. A tanácsi majorokban nincs többé jövő, az egyetlen lehetséges jövő a biztos, de elhúzódó pusztulás. Új és új nemzedékek disznói kószálnak még az utcák gyepén, de az utcák maguk máris omlatag emlékművek csupán. Emlékművei annak, amiért épültek, s a történetnek, amelyet végignéznünk megadatott. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jövő. Földre épült, jövőhívő emberek dédelgették. De kiszaladt alóla a föld, elfutottak tőle az emberek, és gazdátlan, félbemaradt lett minden alkotása. Új jövők jöttek, s a föld, az emberek 190