Vági Gábor: Mezőhegyes (1994)

Odabent

(A felsorolt tanácsi majorok népessége természetesen nemcsak azokból állt, akik az új kis falvakban építettek házat, hanem a környező tanyák lakóiból is. A földosztást követő néhány évben mintegy hét-nyolcszáz tanya épült a község külterületén.) Az egykori cselédek kezdeti összefogása, spontán szövetkezése (házépítésre, a föld megművelésére, jószágvásárlásra stb.) két módon érhetett véget: vagy az történt, hogy az újgazdák, valamelyest megerősödvén, fölhagytak a közösködéssel, vagy éppen fordítva, legalizálták, szervezetivé formálták az addig csupán együtt végzett munkát, azaz szövetkezetét alakítottak. Az utóbbi utat többnyire a legsze­gényebbek választották. „Néha azt is mondták, hogy ti csak azért léptetek be, mert cselédek voltatok" - emlékezik vissza egy árpádtelepi idős tsz-tag, aki a Birtok 21. majorjából költözött Árpádtelepre (88. major) 1945-ben. Akik ezt mondhatták, maguk bizonyára nem voltak cselédek. Ám az is előfordult - például az 52. major­ban, a József Attila Tsz-ben -, hogy éppen a „falusiak" kezdeményezték a szövet­kezést, igaz, közülük is szintén a szegényebbek, a „megelőzöttség" nélküliek. A volt cselédek, mint láttuk, lagalább annyira hajtottak - később, 1950-1952-ben - a Birtokhoz való visszatérésre, mint a szövetkezésre. A termelőszövetkezeteknek adott csekély állami támogatás nem tette egysze­riben példaadóvá és vonzóvá a tsz-tagok életét. Amíg mást is választani lehetett, amíg, ha bírta, egyéni gazda is maradhatott az ember, a többség nem nagyon irigyelte a szövetkezetiek sorsát. A munka ugyanis alig változott. Hogy ment ez a tsz az első időkben? - kérdeztem az 52. majorban.- Nehezen, nehezen. Mindennek a kezdete nehéz, de ennek aztán tényleg az volt. Az kibeszélhetetlen, hogy milyen küzdelmekkel ment. Száz és száz holdat kézzel bevetni! Két-három szemenként a kukoricát, mert annyira kevés volt a vetőmag, hogy nem lehetett géppel vetni. Vágtuk így kapával a fészket, aztán tettük oda a két szemet, három szemet... Tehát a munka maradt zömmel úgy, ahogy egyéni korban, csak a küzdelem volt sokkal több. Volt itten az is, hogy még ha nem is szántott az ember, annyit gyalogolhatott, hogy a bele is lógott, mert a gép elvetette, utána meg gyerünk fogasolni, hengörölni, lóval. Ment az ember korán reggeltől késő estig, míg föl nem bukott jóformán. A ló bírta. Hát a cukorrépát is: úgy húzgáltuk ki, ilyen kétágú kampóval. De mire az ember elhaladt olyan hosszan, mint ide a kert túlsó vége, már lihegett. Persze mi is úgy voltunk, mint a többiek, hogy a gyereket aztán be nem engedni a tsz-be, mert itt aztán csak kínlódás az élet - neveti el magát végül a nyugdíjas tsz-tag." Vagy a régi birtoki élettel összehasonlítva: Este az ember mire bement, volt tíz óra, és akkor fél kettőkor, két órakor már menni köllött ki a cselédeknek. De most itten nem úgy van. Itten... hát mikor megalakult itt a termelőszövetkezet, majdnem úgy volt, hogy éjjel-nappal dolgoz­tunk megint, mert a mi javunkra. A mi javunkra dolgoztunk. Mert, ugye, például mikor szénakaszálás volt, herekaszálás, akkor már hajnalban két órakor mentünk. Aratásba megint. Még nem volt ilyen gépezet." Kezdetben nemcsak gépek nem voltak, hanem az ember is kevés volt. A le­mondott, állami kezelésbe vett földeket a szövetkezeteknek kellett (volna) művel­niük. Területük tulajdonképpen folyton növekedett. A tagok száma azonban nem­179

Next