Vermes Géza: Gondviselésszerű véletlenek. Önéletrajz (2000)
Első rész. Makótól Budapestig (1924-1946)
te, milyen kínos helyzetbe hoztam, amikor csecsemőként épp a költő ölében ültem, és bepisiltem. József Attila korai költeményeit apám jelentette meg a Makói Reggeli Újságban, amelynél dolgozott. Anyám révén távoli rokonságban álltunk József Attilával: egyik unokatestvére a költő nővérét vette feleségül. Makói születésű anyám tanítóképzőt végzett. Magas volt, majdnem l80 centiméter, a haja és a szeme fekete, arca szép metszésű. Mindig sovány maradt. Apja is, nagyapja is gabonakereskedő volt. Még az egyéves kort sem töltötte be, amikor apja tüdőgyulladásban meghalt. Anyja, aki akkor halt meg, amikor ő harminckét éves volt, huszonkét évesen lett özvegy, de aztán újraházasodott, az ország más vidékére költözött, s ebből a házasságából négy gyerek származott, akik közül Pista bácsi volt a legfiatalabb. Nem tudom, miért, de anyám Makón maradt apai nagyanyjánál, ő nevelte föl. Drága dédanyám már a nyolcvanon is túl volt, s majdnem harminc esztendeje özvegy, amikor megszülettem. Makói tájszólásban beszélt, és még emlékezett a negyvennyolcas nótákra. Emlékszem öreges írással telerótt levelezőlapjaira, amelyeket anyámnak küldött, és mindig így fejezett be: „Szerető nagyanyád , özvegy Riesz Bernátné, Strausz Sára.” (Az, hogy se ő, se a nagyszüleim vagy a szüleim nem beszéltek jiddisül, jelzi, mennyire asszimilált volt az a zsidó társadalmi réteg, amelyhez tartoztak.) Pedig dédanyám gyakorló zsidó volt, mindig elmondta a napi imádságot, de nem járt zsinagógába, gondolom azért, mert már túl öreg volt hozzá. 1940 januárjában tüdőgyulladás vitte el százegy éves korában, így elkerülte a zsidóüldözést, amelynek a vidéki zsidóság nagy része, beleértve a szüléimét is, négy évvel később áldozatául esett. Anyám Gyuláról utazott dédmama makói temetésére. A nagy zsidótemető a várostól néhány kilométernyire, szántók között feküdt, csak földutakon lehetett megközelíteni. 1996 őszén fél napot töltöttem Makón, és szerettem volna ellátogatni dédanyám sírjához, de ez sajnos nem sikerült. 1944-ben háromezer zsidó élt a városban, mára ez a szám ötre zsugorodott. Az elhanyagolt temetőt teljesen belepte a gyom. Mivel nincs jegyzék az egyes sírokról — a zsinagóga iratai több mint ötven évvel ezelőtt elpusztultak —, amikor kiértem a temetőbe, azzal a biztos tudattal mondtam imát értük, hogy dédanyám és talán dédapám, meg a fiuk, azaz 13