Vermes Géza: Jézus és a judaizmus világa (Osiris könyvtár - Történelem, 1997)
II. A zsidó Jézus evangéliuma I. Ahogy egy történész az evangéliumokat olvassa
dók szélesebb látókörű teológiai tudományával ellentétben, a kereszténység szent iratait tartalmazó zsebkönyvet tekinti a kutatás kizárólagos tárgyának, s ehhez a könyvhöz képest valamennyi, a tárgyhoz kapcsolódó más forrásanyagot - vagyis a judaizmus és a hellénizmus egészét - csak másodlagosnak tart. A mai Újszövetség-tudomány az Újszövetség világaról beszél, amelyhez a judaizmus és a hellénizmus csak a hátteret adja.6 Ezzel szemben itt Jézust és az evangéliumokat az i. sz. első századi palesztinai judaizmus részének és termékének tekintjük. A legutóbbi három évtizedben az újabb régészeti leletek és feltárt kéziratok, valamint a judaizmus klasszikus forrásainak újraértékelésében elért jelentős eredmények nagymértékben elősegítik a jobb megértését annak a társadalomnak, kultúrának és 6 A Bibliában, az Ó- és az Újszövetség vonatkozásában egyaránt, a szakértő jártasságot egészen a múlt század végéig a keresztény teológusok elengedhetetlen követelménynek tekintették. Ilyen, persze nemcsak a latin és görög, hanem a héber és arámi nyelvet is ismerő kutatók számára íródott Emil Schürer munkája, az i. e. 175 és i. sz. 135 közötti zsidó történelem, intézményrendszer, doktrínák és irodalom főként technikai jellegű feldolgozása. Vö. Geschichte des jüdischen Volkes im Zeitalter Jesu Christi I (3/41901), 1. p. Ahogyan a Szentírás-tudomány területének köre tágulni kezdett, és megnőtt az igény a nagyobb nyelvészeti, régészeti és történeti jártasság iránt, egy autonóm (vagy kvázi-autonóm) biblia-tudományi diszciplína alakult ki. Először is, ez a szemlélet a Szentírás egészét felölelte. Az akkori időszak szellemi óriásai, mint például Wellhausen vagy Lagrange, az Ó- és Újszövetség kutatásában egyaránt kimagasló személyiségek voltak, az orientalisztika és a klasszika-filológia más területeiről nem is szólva. Később az egyre erősebben jelentkező specializálódási tendencia az ószövetségi és újszövetségi kutatás szétválásához vezetett, a színen pedig két, egymástól teljesen független emberi lény jelent meg, az „Alttestamentler" és a „Neutestamentler". Ez a szétválás mára már teljes és végleges. Egy átlagos Újszövetség-kutató héber, azaz bibliai héber nyelvismerete ritkán haladja meg az alapokat; poszt-biblikus és rabbinikus hébert pedig szinte egyáltalán nem tanítanak az (angol és észak-amerikai) teológiai kurzusokon. Ami pedig az arámit, a Jézus által beszélt nyelvet illeti, egy ismert újszövetségi professzor egy tudományos ülésen a fülem hallatára jelentette ki, hogy az arámi nyelv speciális tanulmányozása teljesen szükségtelen, mivel az arámi „ugyanaz, mint a héber". 1975-ben az oxfordi teológiai kar vezetése komolyan fontolgatta, hogy még az evangéliumok görög szövegének tanulmányozását sem teszi kötelezővé - a bibliai héber, tudomásom szerint, soha nem is volt kötelező a teológus hallgatók számára -, hosszas nyilvános vita után azonban a kari vezetés tervét a közgyűlésen, vagyis az egyetem parlamentjében lezajlott formális szavazás eredményeképpen elvetették. A felszólalásokat verbatim megörökítő beszámoló megtalálható az Oxford University Gazette-ben, No. 3625, Supplementum, (3), 1975. június 11., 973-984. p. József Attila Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti * Könyvtára 6ms«8c<i.£g*etemU-2 '