Veszprémy László szerk.: Szent István és az államalapítás (Nemzet és emlékezet, 2002)
II. A tudomány műhelyében
Széknek nem engedheti át, hanem elődei példájára a szent korona részére megőrizni köteles.”17 Ezekben az állásfoglalásokban és a kor egyházpolitikájának egyéb dokumentumaiban végig érezhető, hogy Pázmánynak több tényezőt kellett egyidejűleg figyelembe vennie, s három pólus - a királyi hatalom, a magyar egyház és a római Kúria - között igyekezett képviselni a rugalmas egyensúlytartás elvét. Mindezzel már a régebbi egyháztörténeti kutatás is kimerítően foglalkozott, az újabb pedig jelentős adalékokkal árnyalta a képet. Magam e jogi-történeti háttér ismeretében inkább egy „járulékos” elemet hangsúlyozok, amely azonban messze túlmutat a kultúrtörténeti érdekesség kategóriáján. Nevezetesen azt, hogy Pázmány ekkor, a ius patronatus körüli viták jogi kérdéseinek végiggondolása során figyelt fel a Szent István örökségében rejlő lehetőségekre. Többek közt arra, hogy az említett egyensúlytartás leghatékonyabb eszközéül az apostoli királyság koncepciójának hangsúlyozása ígérkezett. A katolikus egyházon belüli ellentétek, illetve a királyi és a pápai hatalom viszonyában jelentkező egyházpolitikai feszültségek szorításában Pázmány a húszas évekre kénytelen feladni korábbi, a Feleletben kifejtett és a Kalauzban még fenntartott elméleti álláspontját, mely szerint a világi hatalom illetéktelen az egyház ügyeiben, és elfogadni, hogy a nemzeti egyház érdekeit csak az uralkodói hatalom képes megfelelően támogatni. Mindez pedig a reprezentáció szintjén István király kultuszának erősítésében jelent meg. A harmincas évektől kezdve az egyházi (vagy egyházi indíttatású) kultusz dokumentumaiban az ideológiai üzenettel telítődő István-alak súlyban, fontosságban a Boldogasszony, a Patrona Hungáriáé mellé emelkedett. Melyek voltak ennek e folyamatnak a konkrét lépései? Az érsek már az 1625. évi országgyűlésen kezdeményezte István és Adalbert ünnepének felvételét a római kalendáriumba. Az ügy lassan haladt, de nem tűnt reménytelennek; Pázmány öt esztendő elteltével, 1630. október 14-én fordult II. Férdinándhoz azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a korábban elnapolt kérelmet a Szentszéknél, majd november 18-án maga is levelet küldött VIII. Orbán pápának és Francesco Barberini bíboros államtitkárnak. A kérdést legutóbb tárgyaló Tusor Péter a továbbiakról így ír: „Ezt követően az ügy igen különös fordulatokon ment keresztül. VIII. Orbán 1631. március 15-i brévéiben megtagadta a kérés teljesítését, s május 18-án Pallotto [a közvetítésre felkért bécsi nuncius - B. S.] is - közelebbről nem részletezett - áthághatatlan nehézségekről számolt be. Fél évvel később azonban, szeptember 25-én Pázmány, két nappal később az ő értesüléseire hivatkozva maga az uralkodó mondott köszönetét a pápai döntésért, hogy Szent István ünnepét mégiscsak kiterjesztik az egész világegyházra.”18 A váratlan fordulat mögött feltételezésem szerint az ügyben kulcsszerepet játszó Francesco Barberini bíboros magatartásának változása húzódik meg. Nem lehet véletlen, hogy Pázmány (mielőtt még a hír közzétételére felhatalmazó pápai brévét kézhez vette volna) 1632. január 2-án éppen neki, s mindenekelőtt neki köszöni meg meleg hangú levélben az ügy pártolását.19 Az események pontos rekonstrukcióját csak levéltári kutatások segítségével lehetne elvégezni, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a sikerhez köze lehetett Marnavics Tomkó János bosnyák püspöki kinevezésének, illetve az általa írott, III. Ferdinánd választott magyar király és Francesco Barberini számára dedikált „illír” szentéletrajz-gyűjtemény, a Regiae sanctitatis lllyricanaefoecunditas 1631-es római megjelenésének.20 A bosnyák származású, sibeniki születésű Tomkó ekkor már régóta Barberini kegyében állott.21 Az 1606. évi velencei-pápai viszály során szülővárosában, a székesegyház kanonokjaként a Szentszék oldalán agitált, ezek után a Köztársaság területén komolyabb előmenetelre nem számíthatott, és Rómában telepedett le, ahol részben a bíboros pártfogását élvezte, részben a Propaganda Fide Kongregáció szolgálatába állt, mint délszláv szakértő és a glagolit misszálé és breviárium fordítója. Nyilván Barberini keze volt már abban is, hogy 1626-ban Domitrovics Péter zágrábi püspök Tomkót kanonokká nevezte ki; 146A szentkirály