Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Mérleg - Hegedűs Zoltán: Sára Sándor és a magyar „mélyvilág” (Feldobott kő)
emberi arcok, az „ezer év” mélyéről riadtan vagy reménnyel felsugárzó pillantások, a mindig munkára kész kezek, derekak, emberi mozdulatok; a tárgyak is, amelyek Sáránál mindig magukon viselik a míves emberi kéz nyomait, sőt teremtményei e kéznek; a táj is, amely Sára filmjeiben leginkább egy nyitott, beláthatatlan horizontba van foglalva; faunájában, amelyben mindig újra és újra a ló jelenik meg, mint a természet humanizálásának legmélyebb szimbóluma. A múltból a jövő felé fordulás, a mindig is a jövő számára munkálkodás kifejezéséhez Sárának sosem volt szüksége, még ha használta is, a jelen vagy a jövő tipikusan „korszerű” képeinek, erőműveknek, betonépítkezéseknek, modern architektúrának vagy e dolgok képezte színtereknek direkt fényképeire. Nála a munka igazi értelméből, az élet dinamikájából fakad a nép lelkének - a sejtek emlékezetéből táplálkozva talán több bánattal és szorongással, mint derűvel és reménykedéssel színezett - igenlése a jövő előtt. Minél messzebb nyúlt a horizont, ami előtt Sára költői képei borús-szürke árnyak közt földerengtek, minél „terhesebbé” lettek a jelennel, annál inkább követelték Sárától drámai megfogalmazásukat, Sára saját emlékeinek, „sejtjeinek” hozzájárulását az eddig csak képekben beszédes koncepcióhoz. A mindig holnapjára váró „örök népi” arculat és a történelmi jelen egy elhibázott pillanata képezi Sárának és talán egész nemzedékének ifjúkori, legmélyebb élményét. Ez adta az indítást a Feldobott kő megalkotására. Ez az indulás akkor is biztató volna, ha többszöri próbálkozás előzi meg. Első maga rendezte nagyfilmje felsorakoztatja Sára legfőbb művészi értékeit, a képlátás és az ábrázolás mélységét, humánumát, szenvedélyes igazságkercsését, költői képeinek kifejező plaszticitását, gazdag tartalmát; mindez, előző filmjeihez mérten is, leegyszerűsítve, tömören s eddig legérettebb formában az új filmjében jelenik meg. Ennek hangsúlyozott elismerése nélkül, kivonva magunkat a képek lenyűgöző hatása alól, a Feldobott kőről beszélni aligha lehet. Egy pillanatig sem volt előbb sem kétséges, hogy Sára képei mindig a látszólag nyugodt felszín alatt lezajlott vagy éppen lezajló dráma feszültségétől tágultak olyan mélyre: látása mindig drámaiságot sejtetett, mint azok a barázdált arcok, beszédes kezek és hallgatag tájak, melyek operatőri munkája során és kisfilmjeiben felfeltűntck; jogos volt tehát a várakozó izgalom, hogy vajon a „fagyott villámok”, a Sára képeit megtöltő feszültség hiteles megfogalmazást kap-e a drámai koncepcióban, cselekményben és alakokban. És ha úgy tekintem Sára filmjét, mint ennek a kérdésnek, lehetőségnek, az önmagára várakozásnak benne is fölmerült visszatükröződését, mintegy filmes eszközökkel megvalósított írói naplót, jegyzetet - a Feldobott kő szándékaiban is alig más, mint néhány önmagában megrázó, fojtott indulatokkal telt epizód szövedéke, amelynek igazi értékét és erejét továbbra is Sára képi világának meleg humusza adja változatlanul; ez a megfáradt emberi arcokból, rejtett szenvedélyekből, reménykedésekből, örökös nehéz munkából és szüntelen igazságra várásból szőtt különös Sára-világ túlságosan tágnak és bonyolultnak bizonyult, semhogy a film két hőse, mégoly tragikus sorsuk ellenére, a képek mélyét feszítő dráma egyenértékű megfogalmazását adhatná. Anélkül, hogy halványítanák, csak egy sajátos, szubjektív szempontból utalnak rá. Pedig Sára élettényei, személyes élményei, fiatal korának hányatottsága, akkori, szinte törvényen kívül helyezése, vágyai a filmben csupán kapaszkodók, a hiteles valóság talaja az átfogóbb dráma megfogalmazásához; úgy volt szüksége ezekre a tényekre, ahogy képeinek a valódi tárgyakra, valóban létező emberekre költői kivetítésükhöz. Sára egyetlen képet sem alkotna meg „puszta képzeletből”. Nem volna számára semmi értéke. De semmit, egy parasztudvart sem, egy egyszerű konyhát, különösen emberi arcot nem rögzít filmre tömör költői képzelet nélkül. De ezúttal, a drámai koncepciót illetően, a költői „megemelés” túlságosan absztrakcióba szalad: a konfliktus nagyobb súlyát viselő hősének, a görög partizánnak az alakja annyira egyetlen magatartásra leegyszerűsített, hogy cselekménye pusztán a kor „száraz” struktúráját érintheti, annak tágabb, bonyolultabb emberi tartalma nélkül. E dráma, tragikus fordulata ellenére, csak epizódméretű marad; a görög partizán halála a film közepén szinte dramaturgiai szükségesség. A film másik hősének már sem módjában, sem szándékában nincs e drámai szinten maradni. Ő az alkotó személyes élményeit, művészi vágyait, kontemplativ természetét örökölte a filmben, lassan háttérbe is szorul, szinte alámerül a kor drámai dokumentáci-106