Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Esszék - Perneczky Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete (Magyar filmképek stílusváltozatai)
néphit fordulatait, de sem most, sem pedig tíztizenöt évvel ezelőtt nem jelentettek ezek a javak a paraszt számára eleven értéket, és különösen nem az életformát, a magántulajdont és az erkölcsöt védeni tudó fegyvereket. Mint nyilvánvaló, maguk a film alkotói is érezték, hogy kifutnak a reálisan létező morál vagy népszokások talajáról, és ezért valamiféle művi folklórt, archaikusán stilizált fordulatokat találtak ki a film megerősítésére (például az épülő házat „körülszántó” család képe ilyen, vagy a cselédet egy Naszreddin hodzsa stílusában vizsgáltató kulák stb.). A kimért, lassított ritmusú képek pedig mintha Móricz prózájának súlyos lépteit ismételnék a filmen - de gondoljuk meg, hogy erre a Cigányoknál még nem volt szükség, ott a kimerevített „szociofotók” és a pergő film kontrasztja, vagyis a mozgás dominált. A retorikus kimértséggel elrendezett tárgyi kellékek világa is idegen a tapasztalatoktól, ezért a hidroglóbuszt kísérő bevonulás „körmenete” vagy a híressé vált konyhajelenet a falra akasztott néprajzi tárgyakkal (mennyire különbözik ez a Cigányok döbbenetes konyhájától!) joggal tűnhetett a néző szemében keresettnek, romantikusan patetikusnak. A Tízezer nap - bár kétségtelen nagyot markoló körkép volt - az eszközök tisztázatlansága miatt egyaránt elmaradt a filmművészet mai igényeinek realizmusától és avantgardizmusától. A folklór itt nem szerkezeteket épít, hanem bomló szerkezeteket próbál szépíteni és igazolni, a lassú, művi módon archaizáló képsorok pedig valamiféle szenvelgő romantikát, elesetten panaszos hangot kölcsönöznek az egész műnek, s ez az, ami egy bartóki igényű szintézistől, az intellektus fegyelmező erejétől a legidegenebb. A Cigányok és a Tízezer nap között átmeneti stádium a Sodrásban Sára által fényképezett folklórvilága. Tulajdonképpen dokumentumképek ezek, melyeknek nem sok közük van a film egészéhez, de érdekesen mutatják, hogyan születik meg, általánosabb síkon is, a folklorisztikus fényképezés igénye. A film egyik jelenete egy orvostanhallgató szobáját térképezi fel, az ott összegyűjtött „antik” tárgyak, modern részletek rafináltan esztétikus montázsaival. A képeket kísérő Vivaldi-zene összecseng ennek a pallérozott ízlésnek a ritmusával. Ez a filmbetét ritka őszinteséggel és tisztasággal dokumentálja, hogy a klasszikus avantgárd miként vált közkinccsé, majdnem hogy hobbivá (ami persze nem baj, de azt jelzi, hogy az igényes alkotók számára ez az út már túl kitaposott). Az öreg parasztasszony pedig, aki unokáját gyászolva a jegenyefasorból indul el a Tiszára, hogy ott kenyéren úsztatott gyertyával keresse a fiú holttestét, szintén önálló etűd, és éppen ennek a közkinccsé vált folklorisztikus-avantgárd nézőpontnak, valamint a még meglévő realitásoknak a ritka találkozási pontja. Sára ezekkel a képekkel az igazi folklór és a stilizált, a folklórrá mívesített fényképezés határvonalán áll, mert a részletek még hitelesek, de már nehezen találják funkciójukat az egész filmben, a dokumentumtechnikán túlmutató meseszövés keretében. Mindaz, amit itt Sára stilizálási eszközeiről elmondtam, végül is az esztéticizmus veszélyei felé mutat. Hiszen ha a folklór már nem a bartóki kérdésre felel (milyen ősenergiával lehet az intellektus új felismeréseit hatékonnyá tenni és a hamis tradíciókat megsemmisíteni?), hanem egy majdnem ellenkező tartalmú és kevésbé egyetemes dilemmát igyekszik tolmácsolni (miként őrizhető meg a paraszti világ tradicionális morálja és értékszemlélete a megváltozott értékek között?), akkor végül is csak egy megoldás marad: a folklór szépségével itatni át a változások történetét. Ez a szépség pedig önmagában, funkciótlanul nem létezik, ezért alkalmazása is öncélú díszítésekre vezethet. Sajnos, két újabb kisfilm példája éppen az ilyen tévedésekre utal. Sára Vízkeresztje eredeti folklórt nem tartalmaz, mindenképpen megrendezett, „folklorizált” valóság, s a film végén egy szélfútta korcsolyázás képére (akár az Ikaruszok gyönyörű kirajzására) figyelmeztető felirat vetül: egymillió magyar él tanyán! A himnikus ragyogású zárókép belső ellentmondásai joggal támaszthatnak a nézőben szentségtörő gondolatot: ha ez ilyen szép, miért nem mind a kilencmillió? A Cigányok Sára Sándora ugyanebből a szituációból valószínűleg más filmet forgatott volna, a csillogó szépségű fagy helyett talán inkább a sarat fényképezte volna, amelybe a nagyra törő igények, a jószándékok beleragadnak. A másik kisfilm Kósa Öngyilkossága, amely a teherpályaudvarokról szenet lopó kisfiú (József Attila) világával és fantáziájával foglalkozik. Filmtörténeti hangulatú képek sora után - melyek Eizenstein Sztrájkjának lovas rendőreit juttatják eszünkbe - a saját temetését elképzelő kisfiú segítségével egy kopjafás temetőbe jutunk, abba a stilizált világba, ami Buday György erdélyi balladaillusztrációi238