Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Esszék - Perneczky Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete (Magyar filmképek stílusváltozatai)
nak a modorát ismétli, s vele a folklór hatásának legperiferikusabb fajtáját. Érzelmes románc ez a József Attila-i léleklátás mélységei helyett. Tálán túlságosan is részletesen foglalkoztam a Cigányoktól a Vízkeresztig vezető úttal, de a vitatható vonások mellett ott áll a jelenség nagysága és feltétlen jóhiszeműsége. A jelenség, amiről szó van, Sára Sándor tehetsége, az a művészi készség, amelynek érintésére minden ragyogni kezd, s az unalmasnak hitt tájból is a görög sorsdrámákra emlékeztető képek villannak fel. Sára lehet, hogy a magyar művelődés egyoldalúságainak kényszerű korlátáit tükrözi, de szerencsés perceiben többre jutott ennél, egyetemes horizontig tágította azt. Hogy mégis a korai akadémizmus veszélyeit emlegethetjük vele kapcsolatban, és azt, hogy az ítéletalkotás szenvedélyét a szépség tisztelete időnként háttérbe szorítja - nos, ezek szintén jellegzetesen magyar vonások, az irodalom és a képzőművészet területéről is számtalan példát hozhatnánk rá. Sára eddigi munkásságának egyenetlenségei tulajdonképpen ebből a közegből, a magyar művelődés karakterhibáiból származtathatók, és e hibákat említve nem is az alkotómunka és az irányító szervek gyakori súrlódásaira gondolok, hanem magának a közvéleménynek a karakterhibáira. A közvélemény, a magyar mozilátogatók egy része szeretné az alkotói magatartást a maga képére és hasonlatosságára asszimilálni, amikor a balladás hangtól a magyar fogyatékosságoknak „sorscsapásként” való ábrázolását, heroikusán fatalista értelmezését, mintegy igazolását várja el. E kérdésben csak őszintén beszélhetünk: nagy az igény az igazság ilyenfajta érzelmes felhígítására, és gyakran a közönségnek éppen a művészettel együttérző, aktívabb része az, amely szinte kisarcolja az alkotókból azt a jellegzetesen honi életérzést, amit így foglalhatnánk össze: mélyről szenvedni jó. Egy Ady magyarságismerete és ostora szükséges ahhoz, hogy a művész visszautasíthassa ezt a vonzó és érzelmes közeget. Sára éppen az a nagyságrendű tehetség, aki felé a magyar ugar indái, szenvelgő és önigazolást kereső dudvái kinyúlnak, hogy eredendő keménységét és pontosságát a szépség nedveivel fellazítsák. Tbvábbi fejlődése talán éppen azon áll vagy bukik, hogy mennyire tud visszakanyarodni indulásának racionálisabb nézőpontjához, ahhoz a magatartáshoz, amely az igazság felöltöztetése helyett annak kutatásával, személytelen szolgálatával törődött. Tálán fel kellene robbantania kiegyensúlyozott képi harmóniáit, hogy a törmelékek között rátaláljon a ránk méretezett és sokszor disszonáns vagy szilánkos igazságokra. Az építés és rombolás dialektikus ritmusát hamarabb találhatjuk meg Jancsó Miklós filmjeiben. Pedig képi világa ugyanolyan távoli és stilizált tartományokból való, mint Sáráé, mégis Kosa Ferenc: Tízezer nap (Réger Endre felvétele) 239