Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)

Esszék - Perneczky Géza: A szépség mítosza, a harmónia széttörése, a köznapok költészete (Magyar filmképek stílusváltozatai)

nak a modorát ismétli, s vele a folklór hatásának legperiferikusabb fajtáját. Érzelmes románc ez a József Attila-i léleklátás mélységei helyett. Tálán túlságosan is részletesen foglalkoztam a Cigányoktól a Vízkeresztig vezető úttal, de a vitatható vonások mellett ott áll a jelenség nagy­sága és feltétlen jóhiszeműsége. A jelenség, ami­ről szó van, Sára Sándor tehetsége, az a művészi készség, amelynek érintésére minden ragyogni kezd, s az unalmasnak hitt tájból is a görög sorsdrámákra emlékeztető képek villannak fel. Sára lehet, hogy a magyar művelődés egyoldalú­ságainak kényszerű korlátáit tükrözi, de szeren­csés perceiben többre jutott ennél, egyetemes horizontig tágította azt. Hogy mégis a korai aka­­démizmus veszélyeit emlegethetjük vele kap­csolatban, és azt, hogy az ítéletalkotás szenvedé­lyét a szépség tisztelete időnként háttérbe szo­rítja - nos, ezek szintén jellegzetesen magyar vonások, az irodalom és a képzőművészet terü­letéről is számtalan példát hozhatnánk rá. Sára eddigi munkásságának egyenetlenségei tulajdonképpen ebből a közegből, a magyar mű­velődés karakterhibáiból származtathatók, és e hibákat említve nem is az alkotómunka és az irányító szervek gyakori súrlódásaira gondolok, hanem magának a közvéleménynek a karakter­hibáira. A közvélemény, a magyar mozilátoga­tók egy része szeretné az alkotói magatartást a maga képére és hasonlatosságára asszimilálni, amikor a balladás hangtól a magyar fogyatékos­ságoknak „sorscsapásként” való ábrázolását, heroikusán fatalista értelmezését, mintegy iga­zolását várja el. E kérdésben csak őszintén be­szélhetünk: nagy az igény az igazság ilyenfajta érzelmes felhígítására, és gyakran a közönség­nek éppen a művészettel együttérző, aktívabb része az, amely szinte kisarcolja az alkotókból azt a jellegzetesen honi életérzést, amit így fog­lalhatnánk össze: mélyről szenvedni jó. Egy Ady magyarságismerete és ostora szüksé­ges ahhoz, hogy a művész visszautasíthassa ezt a vonzó és érzelmes közeget. Sára éppen az a nagyságrendű tehetség, aki felé a magyar ugar indái, szenvelgő és önigazolást kereső dudvái kinyúlnak, hogy eredendő keménységét és pon­tosságát a szépség nedveivel fellazítsák. Tbvábbi fejlődése talán éppen azon áll vagy bukik, hogy mennyire tud visszakanyarodni indulásának ra­cionálisabb nézőpontjához, ahhoz a magatar­táshoz, amely az igazság felöltöztetése helyett annak kutatásával, személytelen szolgálatával törődött. Tálán fel kellene robbantania kiegyen­súlyozott képi harmóniáit, hogy a törmelékek között rátaláljon a ránk méretezett és sokszor disszonáns vagy szilánkos igazságokra. Az építés és rombolás dialektikus ritmusát hamarabb találhatjuk meg Jancsó Miklós film­jeiben. Pedig képi világa ugyanolyan távoli és stilizált tartományokból való, mint Sáráé, mégis Kosa Ferenc: Tízezer nap (Réger Endre felvétele) 239

Next