Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Esszék - Bíró Yvette: Agnés Varda 280 Dobai Péter: Pier Paolo Pasolini
ságának megmutatása? Abban, hogy a hőseit az Ádám-polgárt a TeoremábóX, az emberevő ifjakat és Julient, akit anyja, midőn kómába esni látja a fiát, Jézushoz hasonlít - mindig az emberi kezdetekig löki vissza, kipenderítve őket saját apró életeikből, hogy aztán szabad legyen előttük az egész út, minden lehetőség, de most már utoljára. Cselekvés-e a Teoremabeli tékozló fiút és tékozló atyját elfogó tagadástudat vagy a három nőt hanyatt vető testi furor? Cselekvés és demonstráció: ahogy Van Gogh fülleborotválása az volt egy világ ellen, amit már nem érdemes minden áron megérteni és elvállalni. Minden attitűd kompromittálása, beleértve a kompromittálás attitűdjét is. „A forradalom semmi más, csak egy érzés” írja Pasolini a Poesia in forma di rosa című kötetében. Az itt a kérdés, hogy érezzük-e? Élesebben: akarjuk-e, hogy az ideológia megtörténjen? Láttuk Pasolini irodalomból filmbe való átfejlődésének valódi okát: a filmben a valóság metaforák és szimbólumok nélkül, mintegy tulajdon jelentéseinek a helyébe lép. És ahogy a valóság a filmmel lassan a helyébe lép azoknak a metaforáknak, amelyekkel a hagyományos verbális-szimbolikus nyelvek eddig kifejezni próbálták, ugyanúgy az ember ugrásszerűen végre magatartással a helyébe kell lépjen azoknak a fogalmaknak, amelyek a viszonyait kifejezték. A Teorema alaptételt jelent. Minek az alaptétele? Annak, hogy mind a tények és részletek, mind a rejtély és a teljesség világa abszurd, mivel a létezésnek egymásra lefordíthatatlan nyelvein különkülön keresik a kifejeződést, és nem a forradalom „egyhegyű” szintézisének tett-nyelvén. Ezt legjobban a központi mű, a Teorema leplezi le. Nem forradalmi mű, hiába löki szét minden irányba kettéhasadt hőseit, „isten” kergültjeit. A lineáris kompozíció először „parabolává” tágítja a szépség és nemiség metaforáját (ami Pasolininél lényegében a partikularitásból a „nembelivé” emelkedés metaforája), azután magából a parabolából vezeti le a jeleneteket és helyzeteket. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen Laokoón-csoportszerű, Haldokló Gallus-szerű statikus beállítás nem vezet el végső katarzisperspektívákhoz. Ezért találóbb cím lett volna a Teorema helyett az Aporema (= megoldhatatlan tétel). Mivel az állítás képtelensége még nem jelenti a tagadást. Tálán Totó summázza a Madarak és madárkákban a maga Svejk-szerű bájával a legjobban a Pasolini-hősök eddigi sorából adódó konzekvenciákat: mert ki is voltaképpen Tbtö, ez a kibérelt-bérlő, ez az eltulajdonított tulajdonos megannyi frázissal és rejtéllyel a szívében? Önmagának egzisztenciális kérdőjele. Tbtö jobbra szól, és balra csattan. Nincs flört, csak sértődés ebben a kis életben. S az ártatlan kiábrándulás ez egyszer nem akar véget érni, merthogy az utazás a hosszú, nem az út. A kis mi végre élet lassan elszáll, nemhiába kellett hozzá annyi minden. A mindent viszontlátó, deréktól lefelé romantikus harmadikutasság fair playt játszik önmagával, abban a tudatban, hogy e’est la vie, közben annyira képtelen a választásra és a döntésre, hogy folyton a tegnapi nap jön vele szembe, és hovatartozása csak a temetőben derül ki, egész életét le kell élnie ahhoz, hogy végre meghalhasson. „II cammino incomincia, e il viaggio é finito.” Elkezdődik az út, és az utazás véget ért. Apa és fia, a beilleszkedés partizánjaiként, az „ártatlan qualunquizmus” dacával duzzogva mendegélnek az osztályperiférián, kissé valóban megrekedve az út és az utazás között. De talán itt is, az út és az utazás baloldalán - ahogy József Attila írta -: „A forradalom dobálni való hegyes köveken köhögve guggol, s csontos kezeiben fillér fénylik...” Ez a katarzisirány. 290