Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Mérleg - Szabad György: A Szegénylegények és a történetiség 91 Fehér Ferenc: A harmadik „stáció” (Csend és kiáltás)
Fehér Ferenc A HARMADIK „STÁCIÓ” Csend és kiáltás A „szenvedések ciklusának” harmadik darabja, a Jancsó-Hernádi kettős új alkotása - amelyet a továbbiakban már csak azért is jelezhetünk Jancsó Miklós nevével, mivel éppen Hernádi Gyula utalta át az érdem oroszlánrészét a rendezőművésznek - ismét a fókuszba állítja a történelem vízióját. Teljes joggal; hiszen a XIX. század általánosította ugyan az európai köztudatban a történelem létét, a történelmet mint közös élményt, a mi korunk kataklizmái viszont egyenesen rákérdeznek a történelmi folyamat „értelmére” és irányára, arra tehát, hogy hová tartunk. Mert Október végleg eltemette az elmúlt századot, és a nagy forradalom szülte válság két fejlődési sort indított el, vagyis a feleletek kétféle irányát. Az egyik óriási népmozgalmakban realizálódik, és az évezredes nyomorproblémák felszámolásán túl az emberi nem totális felszabadulását célozza. A másik - a 17-et követő ellenforradalmi hullámban, a fasizmusban, Hirosimában és mindinkább a manipulált társadalom fenyegető árnyékában megtestesülve - éppoly határozottan dönt a totális alávetettség, az elidegenedés végső és többé már át nem törhető győzelmének perspektívája mellett. Minden dilemma „kihegyeződése” radikális felszabadulás vagy végső elidegenedés alternatívájában - amire az eddigi történelemben még nem volt példa - időről időre az összecsapások fantasztikus kulminációs pontjait hozza létre. Ezeknek természetes (persze: nagyszerű művészi ösztönnel megtalált) kifejeződése az a „határhelyzet”, amely felől Jancsó Miklós a történelmet szemléli. Ez az új helyzet megkerülhetetlen posztulátumokat állít a művészet elé. Most már nem elegendő az embert annak a csoportnak, osztálynak, nemzetnek táplálóan meleg vagy éppen dermesztő közegében ábrázolni, amelyben az alkotó folyamat eddig végbement (noha ez a közeg továbbra sem elhagyható), hogy majd végeredményként az emberi nemhez jussunk: a művészi akaratnak közvetlenül kell intencionálnia a műben az emberiséget. Ez persze jó művészet esetében nem az „örök emberi” sivár csillagképe alatt játszódik le, az ilyen művészet egyre nyomatékosabban dolgozza ki a konkrét-különös emberben nemének általános esélyeit és képességeit: vagy a felszabadulásra, vagy az ársüllyedésre. Minden alkotás, amely alatta marad ennek az intenciónak - bár értékes lehet, és a nemzeti kultúrákban megkülönböztetetten figyelemreméltó -, mégsem tartozik az első vonalhoz. A mi fejlődésünkben József Attila után eddig csak a líra hajtotta végre ezt az áttörést (Illyés, Benjámin, Juhász Ferenc megmaradó műveiben), és Déry legjobb epikája. Most pedig azzal, hogy - egy konkrét talaját soha el nem hagyó, mégis szimbolikusan az összemberire kérdező és felelő ciklusban - egybeötvözte a népiesség balszárnyának ma is eleven hagyatékát és az előbbi értelemben korszerű „szabad91