Zalán Vince (szerk.): Filmkultúra 1965-1973, Válogatás (1991)
Mérleg - Szabad György: A Szegénylegények és a történetiség 91 Fehér Ferenc: A harmadik „stáció” (Csend és kiáltás)
vége felé dereng a nézőben, hogy Cserzi és a csendőrparancsnok - ha nem is testvérek, de legalább - közeli vérrokonok, noha ennek a mozzanatnak a tisztázása a dráma lényegébe világít. A hibát ráadásul nem is tartom véletlennek vagy „hanyagságnak”. Van Jancsó Miklós filmmel szembeni beállítottságában - amelyet pedig „primitív művészetnek” nevez - valami tiszteletre méltó igényesség. Újfajta nézői viszonyt követel: nem a spontán elmerülést, hanem a szüntelen elemzés magatartását, úgy, mint sokkal magasabb színvonalon József Attila a lírában, Bartók a zenében. De a „mozi” szociológiai határait túllépnie mégsem szabad. Vagyis nem kerülheti meg azt a tényt, hogy átlagban egy ember egy filmet egyszer néz meg, és ilyenkor mindent meg akar érteni, nem vár a második elemzésre. Egy tartalmi tévedés is rejtőzik a tisztázatlanságok mögött. A film mint „mozgó festmény” a mozgásba zárt pszichológiát, a lelki viszonyokat meghagyhatja relatív meghatározatlanságukban, ahogyan egy festmény alakjainak kapcsolatát és érzéseit sem tudjuk szavakkal végérvényesen és egyértelműen tisztázni. De az alakok kilétét szabatosan kell meghatározni. Különösen egy olyan eseménysorban, ahol például a rokonsági viszonyok a történés fordulópontját jelzik. Ez azonban nem változtat ünnepi érzéseinken. Jancsó ciklusával (amelynek az új mű éppoly méltó tagja, mint a megelőzők) ismét átléptünk egy kulturális határt, amelyet meg sem közelíthetünk divatos példák utánzásával. A siker titka, a sikeré, amely azért mégis elsősorban minket gazdagít: a megőrzött hit az emberi tartalmak elpusztíthatatlanságában.