Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994 (1994)

1973

-Jelenleg két dolog izgat. Hogy Sárának tetsz­­szen egy jelenet, amit a helyszínen összehozok, és végül rábólintson: „rendben van, fel lehet venni”. És hogy harmadnap Rózsa János (aki a filmet vágja) elfogadhatónak tartsa a musztert. És sajnos az is izgat, hogy ne lépjük túl a költségve­tést. .. Ez nem az a pillanat - egy forgatás köze­pén -, amikor az ember hosszú távon filmművé­szetről, modernségről, bármiről gondolkozni képes. A filmcsinálás abból áll, hogy az ember megkér néhány másik embert: segítsék elmesél­nie azt a történetet, amit szeretne. Eleve el kell döntenie, kire akar hallgatni. Mert aztán - meg közben - sokan sokféle bölcsességet mondanak. De filmcsinálás közben semmi más nem szabad érdekelje, mint annak a néhány embernek a na­gyon szigorúan kemény és könyörtelen vélemé­nye, akikről elhatározta, hogy hallgatni akar rá­juk. Azok jelentik a színvonalat, az igényességet. A közönség igényességét és az én igényessége­met. Minden más, ami később, a film befejezése után következik — siker, bukás —, szerencse meg rengeteg más dolog függvénye. Erre ilyenkor gondolni sem szabad.- Ha saját, készülő filmjét nem méricskéli, nem hasonlítgatja is hozzá - nyilván pontos képe van arról, hogyan áll, merre tart a világfilmművészete?-1961-63 körül, mikor kijöttünk a főiskoláról - azzal a bizonyos „naprakész filmműveltség­­gel” -, tudtuk, mi a divat, kikjelentik a modern­séget a világ filmművészetében. Ma jobban ér­dekel, kijelenti az igazságot, tehát a korszerűsé­get. Több mint kétezer film készül évente. Na­gyon sok rendező, nagyon sok stílus, irányzat jellemzi ezt a kétezer filmet. S ha ebből egy évben kettő úgy sikerül, hogy igazán maradandó alkotás lesz, már hatalmas eredmény. Furcsa do­log, hogy a kétezernyi rendező filmjeiből az igaz­ságot - olyan szinten, ahogyan az ember a gon­dolkodóktól elvárja-Bergman, Bunuel, Fellini, Wajda filmjei szoktákjelenteni számomra. Ami­ből következik, hogy az ő más-másfajta, önma­gukhoz konzekvens stílusuk jelenti a korszerű­séget is, nem az évente felbukkanó új meg új stílusdivatok. A névsorom persze nagyon önké­nyes, hiányos és végiggondolatlan (rögtön hoz­zátehetném Resnais, Romm, Kuroszava és sok más rendező nevét), de végül is ők az igazi alko­tók a mai filmművészetben - a többi kétezer rendező közül, akik a jó és kevésbé jó filmeket gyártják. De az említettek úgy alkotók, ahogyan a nagy író vagy költő - író, költő.- Azt mondta: „az ő más-más, önmagukhoz konzekvens stílusuk a korszerű”. Tehát végül is visszakanyarodtunk oda, amiről végig beszéltünk saját, most készülőfilmjével kapcsolatban is, s amire tulaj­donképpen az összes kérdésem vonatkozott: milyen módon, milyen komponensek révén igyekszik fokról fokra kialakítani a saját, egyre karakteresebben felismer­hető, egyéni stílusát...-Filmjeimben emberekről szeretnék mesélni olyan történeteket, amelyekről azt hiszem, hogy a nézőnek valami tapasztalatot, ha úgy tetszik, segítséget adhatnak a maga életéhez. De hogy saját stílusom volna? Bár igaz lenne. Sajnos, egyáltalán nem érzem úgy, hogy kitaláltam volna a magam stílusát. (Ha valaki felfedezi a filmjeim­ben ilyesminek a nyomait, annak persze őszintén örülök.) Nagyon komolyan nézem mások film­jeit, és tudok rendezőket, akiknek valóban felis­merem a sajátosan egyéni stílusát, de sajnos, én ilyesmivel egyáltalán nem büszkélkedhetem. Azt hiszem, tudom, mitől nagy rendező Bergman, és mi mindent közöl velem a világról Fellini. Úgy érzem, megvan az a mérce, ami nem tűr meg semmiféle könnyed esztétizálást. Nem látok semmi különleges értéket abban, ha valaki meg­határozott utcákban vagy helyszíneken játszatja a történeteit. Abban látok értéket, ha egy film az emberi kapcsolatok elemzésének olyan mélysé­géig jut el, ami engem felvilágosít dolgokról, tapasztalatot jelent számomra, feloldja bizonyos komplexusaimat, segít az életben... Különben is csínján kell bánni az értékelésekkel, pláne a jós­latokkal. A magyar filmben is előfordult, hogy a bemutató idején mindenki egyhangúan elutasí­tott egy filmet, aztán három évvel később vitat­hatatlanul kiderült, mennyire méltatlanul. (Az így jöttémre gondolok.) Holott ott valóban elkez­dődött egy filmstílus... (Filmvilág, 1973. 6. szám) 260

Next