Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994 (1994)
1980
vitáim legyenek a dologból — szóval, ha tetszik, elfáradtam és elkényelmesedtem —; akkor úgy éreztem, azonnal abba kell hagynom. Ha az ember mérnök, orvos vagy taxisofőr, hasznosan gyakorolhatja a szakmáját esetleg rossz belső közérzettel is; én azonban talán valóban fontos ideológiai posztot foglaltam el, bizonyos mértékű hatalom volt a kezemben; s ilyen szituációban- úgy véltem - jobban visszaélnék vele, ha kényelemre törekedve tovább gyakorolnám, mint ha föladom. Meglehet, hogy most már, annyi további tapasztalat birtokában, valamivel jobban tudnám csinálni; de akkor éppen saját hatalmi helyzetemmel - s az abból törvényszerűen fakadó kompromisszumokkal - kerültem válságba. Félreértés ne essék: mindig, mindenhol megmondhattam mindent, amit akartam; vitatkozhattam, kiabálhattam. S egyszer csak rádöbbentem, hogy az évtizedek során kialakult öncenzoriális reflexeim - éppen hatalmi helyzetem következtében — gátló, kártékony hatást gyakorolhatnak a tanítványaimra és munkatársaimra. Ezeréves magyar hagyomány, hogy kisebb-nagyobb hatalmi pozícióból lemondani nem szokás, csak megvárni, míg kirúgják az embert. Úgy éreztem, hogy már nem igazán szívvel és nem elég hasznosan csinálom, amit csinálnom kellene. Valódi hatalmi pozícióból mentem el — mint főiskolai tanár és mint stúdióvezető -, de úgy véltem, szembe kell néznem azzal, hogy mennyire hasznosak az általam — ráadásul, utóbb visszagondolva, nem is mindig szükségszerűen- vállalt kompromisszumok. Az ilyen hatalmi helyzet, azóta jócskán tapasztaltam, minden földrészen és minden rendszerben ezzel jár; azóta Svédországban is hasonló konfliktusokba keveredtem — de ez most nem tartozik tárgyunkhoz -; mindenesetre akkoriban, főként a főiskolán, olyan helyzet alakult ki körülöttem, amiből nem láttam kiutat. Ezért az ismeretes módon határoztam.- Ha nem sértődik meg: jó adagnyi utólagos önigazolást hallok ki szavaiból. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy az ön által említett kompromisszumok szükségszernek voltak-e és milyen mértékben - bár nyilván erről is lehetne vitatkozni -, hanem talán inkább azt nem értem, hogy a hatalmi pozícióból történő esetleges lemondást követően miért nemfolytathatta volna a küzdelmet — vélt vagy valós — igazának bizonyításáért „egyszerű”filmrendezőként... De most inkább ne vitassuk a hűség vagy hűtlenség - ön által moralizálnak minősített - kategóriáit; saját gondolatmenetének nyomán maradva, ha jól értem, a főiskola jelentette azt a bizonyos „utolsó cseppet" a pohárban. Konkrétan micsoda?-A konkrét részletek ma már mellékesek- sőt számomra is szinte nevetségesek. A lényeg, hogy 1960-ban megbíztak egy olyan oktatási program végrehajtásával, amit én javasoltam, és amiből már az első években különböző kellemetlen vitáim, konfliktusaim keletkeztek; hogy tudniillik a növendékek túl alaposan, túlságosan keményen nézték meg és rögzítették a valóság bizonyos részleteit. Ez a program, legnagyobb örömömre, azóta bizonyos fokig elfogadottá vált; akkoriban mindennapos csatákban őrlődtem miatta. Az szinte mellékes volt, hogy saját filmrendezői programomat mennyire sikerült megvalósítanom; bár akkoriban rossz közérzetem kialakulásához nyilván hozzájárult az a másik ezeréves magyar kulturális betegség is, hogy mindig ügyeletes zsenikre volt szükség, akik kizárólagosságot élveznek. A „Lobogónk Petőfi” jelszó ami leszorította erről a lobogóról Adyt vagy József Attilát - csak egyik jellegzetes tünete volt ennek a gyermeteg kizárólagosdinak, amely megmutatkozott a filmkészítésben is. Ott sem képletesen szólva - Bartók és Kodály volt a zászlón, hanem vagylagosan, egymás rovására érvényesülhettek az értékek; én pedig mindig azt reméltem, hogy mindenki másképpen, mindenki a maga módján létrehozott szellemi javakért részesül elismerésben. De a kizárólagosságra törekvést mindig is gyermetegnek és károsnak éreztem, akármilyen stílust, irányzatot tűzzön is a zászlajára. Mert az ilyesmiből mindig efemer érdekszövetségek, klikkek alakultak ki, amelyek kölcsönösen megkeserítették egymás életét. Nem azért mentem el, mert boldogult Ferenc Jóska módjára „mindent alaposan megfontoltam és meggondoltam”, hanem folyamatosan kialakult bennem a „torkig vagyok” közérzete. Némi keserű cinizmussal, szabadon Babitsot invesztálhatnám: „Nem leszek itt tovább siketeknek prédikáló próféta; hadd köpjön ki máshol a cethal.” A hatvanas évek elején, amikor a hírhedett Miért rosszak a magyar filmek? című film által „fémjelzett” vita hullámai magasra csaptak, már 456