Zsugán István: Szubjektív magyar filmtörténet 1964-1994 (1994)
1987
tését. Krúdytól Thomas Maimig vagy József Attilától Pilinszky Jánosig, Nagy Lászlóig - hogy szemtelenül nagy, utolérhetetlen példaképeim közül soroljak néhányat - mind ezt a kreatív tudathasadást példázzák. De függetlenül a tehetségtől vagy az említettek zsenialitásától, minden művész alapszándéka, hogy saját magáról valljon. Minél merészebb, annál mélyebbre hatol önmagába. Akadnak egyébként - például a filmszakmában is — olyan szerencsések, akik kétféle képességgel bírnak: profi módon el tudnak készíteni bármit - ha úgy tetszik: gyakorolják a szakmájukat s így néha-néha alkalmuk nyílik rá, hogy végrehajtsák magukon azt a bizonyos élveboncolást. Ilyen például Bergman, aki irigylésre méltóan profi módon leforgatta a Varázsfuvolát - és elkészítette a Suttogások és sikolyokat-, vagy Fellini, aki a Casanova moziprofizmusa és a Nyolc és fél vagy az Amarcord mélységei-magasságai között él és dolgozik. Ezek persze túl magas mércéi a filmrendezésnek. De az embernek tudnia kell, hogy mi az alapvetően fontos a számára. Nekem: megpróbálni elmondani három vagy négy részben a lehető legőszintébben mindazt, ami velem történt. — Három vagy négy részben? — Igen, mert a Napló, szerelmeimnek az általam tervezett családregény második darabja. 1956 októberében fejeződik be, pontosabban félbeszakad. 1956 októbere egy önálló film lesz; a „regény” következő fejezete. A negyedik rész a hatvanas évek kora; az az időszak, amikorra főhősöm, Juli már nagyjából megtudta, hogy mi az igazság, és az a feladata, hogy ezzel az igazsággal együtt kell élnie. Ez lesz - művészileg is - a legnehezebb. 1956 őszéről igazmondó filmet csinálni viszonylag könnyű volna. De az utána következő szakasz, a legmaibb mába vezető már igazi kihívás. Ahhoz át (és túl) kellett élni mindazt, amit például én végigéltem az Eltávozott nap 1968-as bemutatójától a Napló 1984-es mozipremierjéig - és amit átélek majd addig, amíg vásznon láthatom ezt a negyedik részt is. — Nem gondolja, hogy kissé megalomániás? Miközben a mozi világszerte válságban van, s a hazai filmgyártás anyagi lehetőségei is egyre szűkülnek, vajon lesz-e elegendő néző, aki kíváncsi arra, hogy mi történik filmes „családregényének”főhősével, ezzel afiurcsa, durcás öntudatossággal önmagát keresőJulival?- Ez nem filmes probléma. Pénz és propaganda függvénye, hogy egy tisztességes filmet hányán néznek meg. A Napló második része sikerüljön bár jól, közepesen vagy rosszul művészileg- százezer nézőt biztosan behoz a moziba. És akkor már „megérte” az árát: mert annyi embert gondolkodásra késztetett. Rambo-típusú filmet csinálhat valaki pénzért, cinizmusból, és azzal ideig-óráig milliókat butíthat—de én remélem, hogy a nézők között mindig lesz olyan tíz-húsz százalék, aki kíváncsi arra, mi történt az anyjával, az apjával... Ami pedig az ilyen pénzügyi kérdéseket illeti: ezekhez nem nagyon értek. De azt tudom, hogy ha például Makk Károly Egymásra nézve című filmjét eladják harminc országba, az pénzügyileg is hoz annyit, hogy megvehessenek belőle egy-kétRambótvagyE. T.-t... Ismétlem azonban, hogy a moziforgalmazás pénzügyi bonyodalmaihoz nem értek, ezért az erről folyó vitákhoz nem is akarok, nincs is jogom hozzászólni.- Téljünk tehát vissza beszélgetésünk apropójához, a Napló második részéhez. Durván leegyszerűsítve a kérdést: kit tekint remélt, ideális nézőjének?- Természetesen mindenkit. De nem utolsósorban az olyanokat, mint a főszerepet játszó Czinkóczi Zsuzsa. Tizenkilenc éves lány - bocsánat: feleség és anya -, akinek halvány gőze sincs arról a korról, amelyről a film szól; szinte nem is hallott róla; mégis a veleszületett tehetsége révén olyan Julit játszik el a filmben, amiben egykori önmagámra ismerek. Egészen más körülmények között él, mint a film hősnője - csibéket belez és csomagol Kecskeméten egy baromfiüzemben -, és egyáltalán nem biztos, hogy színésznő lesz belőle. De a génjeiben hordoz bizonyos alapvető kódokat. Ösztönösen tudja, mi igaz, és mi hamis; ki hazudik, és ki mond igazat. Valahányszor megkérdezem, miért undok - vagy miért kedves - ehhez vagy ahhoz az emberhez, nem tudja megmagyarázni, de az ítéletei mindig tűpontosak. Olyan tökéletes biztonsággal érzi át azokat az élethelyzeteket, amiket az ő megszületése előtt majdnem három évtizeddel én átéltem, hogy meggyőz róla: nem valamikori történetekről van szó, hanem a legmaibb máról. Voltaképpen az ő - a mai tizen-huszonévesek sorsáról... És még valami arról, hogy miért gondolom aktuálisnak ezt a filmet, amely ugyebár az 589