Ángyán József - Menyhért Zoltán: Alkalmazkodó növénytermesztés, környezet- és tájgazdálkodás (Budapest, 2004)
3. A környezet- és tájgazdálkodás
Búzás (1987) ugyanakkor a biogazdálkodásról ezt írja: „Az irányzatnak számos követője van, és a követők tábora igen tarka. A tudományos maghoz csatlakoznak a különböző vallási szekták, politikai csoportosulások, üzleti vállalkozások stb.”, majd igyekszik cáfolni mindazt, amit a biogazdálkodás képviselői fontosnak tartanak. „A növényeknek azért van szükségük a talajra, mert számukra támasztó közeget jelent, és vizet, valamint szervetlen vízoldható sók formájában tápelemeket szolgáltat. Ha a növények ezeket talaj nélkül is megkapják, ugyanolyan szépen fejlődnek. A talaj tehát nem feltétele a mezőgazdasági növények termelésének, hanem csak ezen növények természetes előfordulási helye, mivel emberi beavatkozás nélkül a talaj biztosítja számukra a szükséges létfeltételeket.” Kevéssel később ezt írja: „A mezőgazdasági növényeknek nincs szüksége szerves anyagra, mikroorganizmusokra, talajéletre stb. Ezekre a talajnak van szüksége, de a talajnak is csak akkor, ha ez a feltétele, hogy funkcióját be tudja tölteni”. Állítását a következőképpen igyekszik igazolni: „Jól példázza ezt az egész világon elterjedt vízkultúrás zöldségtermesztési módszer.... Ezek a növények vízen és közönséges szervetlen sókon kívül semmit sem kapnak, mégis minden tekintetben tökéletesen fejlődnek, és igen nagy terméseket adnak. A talaj támasztó funkcióját mesterséges támaszok helyettesítik”. Mindkét álláspont nehezen tartható, de még nehezebben fogadható el. Az elsővel kapcsolatban el kell mondani, hogy nem feltétlenül káros a talajra, a környezetre, az egészségre minden, kontrolláltan és megfontoltan felhasznált vegyszer pusztán azért, mert mesterséges úton állították elő, sőt okszerű és józan mértékű felhasználása erősítheti a kedvező természeti folyamatokat is. Másrészt az is nehezen fogadható el, hogy - bár lehetséges és megvalósítható a növények teljesen mesterséges, szabályozott, automatizált körülmények közötti felnevelése - miért kellene erre törekednünk, mikor ugyanezt a klíma és a talaj a drága és bonyolult automatikák helyett sokkal tökéletesebben elvégzi, ha beavatkozásainkkal azokat a természeti folyamatokat erősítjük, amelyek a növényi produkciót és egyben a környezet stabilitásának fenntartását szolgálják. Nem az tehát a kérdés, hogy „lehet-e?” hanem az, hogy „érdemes-e?” és „szabad-e?”. A kérdés más technológiai elemeknél (pl. monokultúravetésváltás) is így vetődik fel, amint arra már korábban is utaltunk. Éppen hogy nem kikapcsolni és helyettesíteni kell a környezeti adottságokat, a természeti erőforrásokat, hanem azok minél teljesebb hasznosítására, védelmére és javítására kell törekednünk, és ezt kell, hogy szolgálja minden beavatkozásunk. Másrészt arra is rá kell mutatni, hogy sokszor a legtökéletesebbnek vélt vagy látszó mesterséges tenyésztés is csak modellezi a természetest, ami vagy mennyiségi (termés) vagy minőségi (íz, zamat, szín, vitamintartalom, eltarthatóság stb.) oldalról hiányt szenved, nem is beszélve arról, hogy ezt csak egyre nagyobb energiabevitellel lehet megvalósítani. Azon a kevéssé vizsgált problémán is könnyedén túlteszi magát ez az érvelés, hogy a hidropónika vagy egyéb mesterséges közeg elven működő technológiák és berendezések a hulladékaikkal milyen terhelést jelentenek a környezetre, és mibe kerül ezek hatásának semlegesítése? Különösen azért veszélyes az ilyen, könnyen félreérthető megközelítés, mert azt a látszatot kelti, hogy a talajnak a növény táplálásában csupán passzív „támasztó” és „raktár” szerepe van. Ha a növények gyakorlati táplálását ez az illúzió hatja át, akkor valóban súlyos környezeti katasztrófa következhet be. Álljon itt Kreybig (1956) véleménye az ilyen nézetekről: „Az ilyen káros nézetek - amelyek sajnos mélyen gyökereznek - a talajt tisztán a növény ásványi tápanyagraktárának tekintik, e szerint 197