Kaposi József - Szőke-Milinte Enikő (szerk.): Pedagógiai változások – a változás pedagógiája (Budapest, 2019)
Pedagógiai alapkérdések - Várszegi Tibor: „Én a tudásnak teszek panaszt” útjelző az organikus pedagógia felé
125 a gond, és ezekkel egyidejűleg megszületik bennünk a Teljesbe történő vágyakozás jelensége. Mintha sötét erdő rejtekében járnánk, mint Hófehérke, vagy labirintusban tévelyegnénk, mint Ariadné, ahol a kivezető utat, tehát önmagunkat keresve arra törekszünk, hogy a hiányt megszüntessük. Hiába keressük azonban a Szellem kiiktatásával képződött útvesztő kivezető útját jobbra vagy balra, előre, vagy visszafelé haladva, hiába kíséreljük meg a lehetséges utak különböző kombinációit különféle paradigmákkal módszeresen felkutatni, a hiány nem szűnhet meg mindaddig, amíg fel nem ismerjük, hogy a labirintusból történő kijárat felfelé található. Ha pedig ezek után a Test–Lélek–Szellem hármasságából a két elem egyikeként már nem csupán a szellemet, hanem a lelket is kiiktatjuk, marad a fél-elem. Ha a három elemből tehát elveszünk kettőt, nem marad más, mint az egydimenziós ember legfőbb attribútuma, minden civilizációs betegség forrása, a Teljes-ség és az Egész-ség belátásának lehetetlensége, a félelem. A fél-elem az anyagba süllyedt lélek segélykiáltása, a tunyaság, az elégedetlenség, a panasz és a háborgás forrása. Míg a háromdimenziós létmódra méltó ember Egész-ségben él, az egydimenziós fél-elemben, azaz folyamatos betegségben, amelynek legalsó szintje a legszörnyűbb betegségeket okozó dölyf és kevélység, ami nem más, mint akár hatalomvággyal, akár pozícióval, akár vagyonszerzéssel, akár megélhetéssel megideologizált egyéni igazság másokra történő erőltetése, addig az ellenkező póluson, az Egész-ség legmagasabb fokán az egyetemes emberi igazságérzet mutatja fel magát. Az egyetemes emberi igazságérzet működése során az ember nem saját maga, hanem a másik ember felé fordul. Ha a másik embernek fáj valami, az neki magának is fáj, és valóban fáj, nem pedig azt mondja, hogy „de jó, hogy a másik szerencsétlen sorsa engem nem érint, velem nem fordul elő; de szerencsém van, hogy ahol én élek, nincs éhezés sem háború, stb.”16 Ha viszont öröm éri a másik embert, osztozik annak örö mében is, átéli, így boldog is csak akkor lehet, ha a másik is az. Nem más ez, mint lemondás a szabad akaratról. Míg a dölyfös ember büszke szabad akaratára, hivalkodik és hivatkozási alapot teremt vele, büszke arra, hogy nem hagyja magát érzelmeinek befolyásolni, ugyanakkor racionális kereteket jelöl ki a maga számára, addig az emberi igazságérzettel rendelkező lélek felismeri, hogy földi keretek között éppen e szabad akaratról kell lemondania, és a másik ember szolgálatába állnia, hiszen szabadsága, létezésének igazsága éppen a másik ember szolgálatában rejlik. „Mert aki különb közöttetek, az legyen a másik szolgája!”17 – hiszen a Teremtés hierarchiájában mindenhol szolgálat van, amikor a magasabb rendűek az alacsonyabb rendűek szolgálatában állnak, a hierarchia legmagasabb fokán a Jóisten, aki a Teremtés egészének a szolgálatában áll. Amikor például egy sejt az emberi szervezetben valami miatt kijelenti önmagáról, hogy ő fontosabb a többinél, megszűnik a többi sejtet szolgálni, kialakítva egy veszedelmes betegséget a körülötte levő sejtek köréje gyűlve burjánzani kezdenek, hogy kiszolgálják őt. A szolgálat ugyanis nem azonos az egydimenziós jelentéskörű kiszolgálással vagy szolgáltatással sem. Az Igazsághoz vezető jézusi út tehát a szabad akaratról történő lemondástól a másik ember szolgálatának irányába tart. Nem embernek saját közvetlen érdekeit vagy kényelmét szolgáló igazságérzetről van tehát szó, hanem egy nembeli igazságérzet érvényesítéséről. A törvény, amely József Attila számára is az egyetlen tiszta beszéd, nem ember alkotta igazságtörvény. Az 16 V.ö. népmeséink legidősebb, középső és legkisebb fiúinak magatartását. 17 „És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” (MK 10,44)