Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás. Mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök-hallgatók részére (Budapest, 2001)
2. Nováky - Rácz - Vermes: A vízgazdálkodás alapjai - Vermes: A komplex vízgazdálkodás. Vízgazdálkodás és melioráció
A komplex vízgazdálkodás. Vízgazdálkodás és melioráció Komplex vízgazdálkodáson mindazoknak a tudatos, emberi beavatkozásoknak az összességét értjük, amelyeket egy kijelölt térség vagy terület adott vízháztartási helyzetének fenntartására, vagy megváltoztatására kifejtenek a vízzel szemben támasztott társadalmi szükséglet kielégítése céljából úgy, hogy ezek a beavatkozások ne sértsék se a rendelkezésre álló vízkészleteket, se az egyéb fennálló vízigények teljesítését. A komplex vízgazdálkodás tehát az adott térségben a víz minden előfordulási formájára és a lehetséges vízhasználatok mindegyikére kiterjedően vizsgálja, tervezi és szervezi a víz felhasználását. Olyan átfogó szemléletű és hosszú távú gondolkodást igénylő tevékenységet jelent, amely a vízháztartási viszonyok gondos, mindenre kiterjedő mérlegelésével avatkozik csak be a fennálló egyensúlyba és tesz lépéseket annak megváltoztatására oly módon, hogy a kialakuló új egyensúlyi helyzet nehézség és káros következmények nélkül fenntartható legyen. Tipikusan komplex szemléletet kíván a nagytérségi vízgazdálkodás, amely egy nagyobb területet, rendszerint több gazdaságot és több településhez tartozó térséget érintő vízgazdálkodás céljából végzett átfogó műszaki beavatkozások rendszere. A komplex vízgazdálkodás olyan értelemben is összetett, hogy nem csak a vízzel összefüggő különféle igényeket igyekszik összehangolni, hanem tekintettel van a területen folyó gazdálkodásra és az ott jelentkező környezetvédelmi, táj- és természetvédelmi szempontokra is. Az ember létét és jólétét megalapozó termelési, gazdálkodási tevékenysége az adott természeti erőforrás-rendszerben zajlik, amelynek fő összetevői a légkör, a talaj és a víz. Az új növényi biomassza előállítása a mezőgazdasági, a kertészeti, az erdőgazdasági termelésben, de a táj építészetben is mindig és mindenütt a természeti erőforrásokkal való - tudatos, vagy kevésbé tudatos - gazdálkodás révén valósul meg. A természeti erőforrásokkal való minél tudatosabb és előretekintőbb gazdálkodás minden esetben szélesebb és összetettebb feladatot jelent mint azok egyszerű hasznosítása. Bele tartozik a káros jelenségek elhárítása, az erőforrás-rendszer kedvezőtlen elemeinek a kiiktatása éppúgy, mint a céloknak nem megfelelő rendszerelemek megjavítása, magújítása, nemegyszer hatásuk növelése is. Mindazt a tartós hatású emberi beavatkozást, amely a légkört, a földfelszínt (talajt) és a vízháztartást - külön-külön vagy együttesen, így kölcsönhatásaikat is - kedvező irányban befolyásolja, illetve módosítja meliorációnak nevezünk. Az ember által fenntartott és irányított ökológiai rendszerekben a termelést számos természeti tényező korlátozhatja. így például a terület vízszintes és függőleges (domborzati) tagoltsága, amelynek hatásai a kedvezőtlen táblaméretekben, táblaalakokban, a rosszul kialakult vagy kialakított út-, illetve árokrendszerben, a gépi művelésre való alkalmatlanságban vagy korlátozott alkalmasságban, a táblán belüli kedvezőtlen környezeti viszonyokban mutatkoznak meg. Korlátozóak az időjárási tényezők ingadozásai, az éghajlati szélsőségek is, amelyek különösen a csapadék, a hőmérséklet, a szélviszonyok és a napfénytartam alakulásában jelentkeznek. Nehézsé