G. Fodor Gábor - Schlett István: Lú-e vagy szobor? Tanulmányok tudományról, politikáról, politikatudományról (Budapest, 2006)
II. Miről és hogyan gondolkodnak a politikusok?
1848, de például 1919 sem. De legyünk igazságosak! E nézőpont alapján a „reakciósság” se feltétlenül maradt lemoshatatlan bélyeg. Egy újabb politikai fordulat, például 1953 után egyre többen kerültek vissza a „haladó” rubrikába. Ha jól emlékszem, úgy a hatvanas évek közepén Széchenyi is kezdett újra „haladóvá” válni; mondhatnám, a tiltott kategóriából átléphetett a tűrt kategóriába, ami már afféle „félig-meddig haladó” státusnak is tűnhetett. És az effajta revíziók azóta is zajlanak. Mondhatnánk, a szerencse forgandó. De alighanem közelebb járunk az igazsághoz, ha a politikai irányvonalak változékonyságára is gondolunk. A múltra is alkalmazott dichotom szerkezetek hasznosságát - úgy tűnik - az idő nem kezdte ki. Ezért van, hogy a történelmi eseményekre, személyiségekre vonatkozó ítéletek is meglehetősen változékonyak maradtak. Azt hiszem, ennyi mindenképpen elegendő volt a politikai gondolkodásban kialakult múltképek harmadik típusának jellemzésére. Mégsem állom meg, hogy legalább egy példát ne hozzak annak jelzésére, hogy ezen múltalkotási technikát ma is alkalmazzák. A sok lehetőség közül - szinte találomra - egyik napilapunkban az egymást követő két napon megjelenő két publicisztikát választottam. Közös bennük: nyilvánvalóan mindkettőhöz a „a vad, geszti bolond” szobrának újbóli felállítása adta az apropót, illetve mindkettő célja nyilvánvalóan politikai: Tisza bemutatása egy jelenleg létező politikai áramlat stigmatizációját szolgálja. Az egyik szerző - ő nem történész - érvekkel is szolgál. A szoboravatás kapcsán nem mulasztja el a magyar történelem neves személyiségeinek két csoportba osztását. Az egyikből Károlyi Mihály, Rákóczi és Széchenyi nevét említi fel, akik „nem voltak holmi parvenü urak”. Szemben persze a parvenü Tiszával - ő tényleg frissen lett az arisztokrácia tagja -, így hát nemcsak magyarnak, de úrnak is rongy volt. Miként az iménti, akként a további érvek természetesen Adytól származnak.1,1 (Csak úgy mellékesen, hadd idézzem fel ez esetben is a másik Adyt, aki tudta, hogy az „újság” számonkérésében azért van valami, ami ellentmond a demokratikus érzelemnek: „Néha szinte szeretnék a gróf Andrássy Gyula helyében lenni, hogy emberi, intellektuális kiválóságon kívül még históriai és magyar úri alapon is lenézhessek gróf Tisza Istvánra. Ez bizony ötletnek nem demokratikus ötlet, de Magyarországon szabad és célos olyan fegyverekkel küzdeni, melyek kétségtelenül magyarok, s amelyek a legedzettebb, legúribb bőröket is átjárják.”( Vajon az Adyt idéző mai szerző gondolt-e ezekre az Ady-sorokra is?) A másik cikk írója történész - amit nem is mulaszt el írása végén jelezni -, Tisza tevékenységéről egy szót sem ejt, csupán egy névsorban helyezi el nevét. A többiek: Simicska, Schlecht Csaba, Varga Tamás, Siklós Mária.14 15 16 Kétségtelen, a publicisztika gondolatmenetének logikája szerint e névsorban Tisza nem kakukktojás. A „rossz" megtestesítője ő is, akárcsak a többiek, s felemlítésének oka is ugyanaz, mint a többieké: az ellenfél politikai és morális diszkreditálása mindannak a háttértudásnak, vélekedésnek, ítéleteknek és 14 Népszabadság, 2000. november 8. 15 Ady Endre: A tarisznyás ember. Világ 1911. (Vezér 1977/III, 333.) 16 Népszabadság 2000. november 9. 331