Tőkéczki László: A múltból örökölt ország - Tollforgó 3. (Budapest, 2000)
Klebelsberg és Aczél eX.A keresztény kurzus embere volt, a magyar kultúrfölény hirdetője, s be kell vallanom, hogy megítélésében némileg eltér az ízlésem Sárközy professzorétól. Azt a fajta »kultúrfölényt« ugyanis, amelynek Babits Mihály, Móricz Zsigmond, József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla és Fülep Lajos legfeljebb a peremén foglalhatott helyet, én nem tekintem követendő hagyománynak. Azt hiszem, ebből a szempontból Aczél valamivel jobb volt...” írja pedig mindezeket Dalos György, a berlini Magyar Ház igazgatója Klebelsberg Kunóval kapcsolatban a Magyar Nemzet 1998. július 27-i számában. Nem akarnék mindarról vitatkozni a szerzővel, amit írása áraszt. Arról ítéljen az olvasó és a mai magyar kultuszkormányzat. A fenti sorokban azonban többszörös és régóta sulykolt történelmi hamisítás rejlik, s ezt vissza kell utasítani. Miről is van szó? Arról, hogy a magyar polgári kormányzat s a polgári magyar állam egyik képviselője - 1998-ban, nyolc évvel a kommunizmus bukása után - azt állítja, hogy a legrosszabb szocializmus-kommunizmus is jobb, mint bármilyen polgári társadalom vagy kapitalizmus, ha úgy tetszik. Nézzük csak meg a fenti konkrét állítás igazságtartalmát! A háborúban, a szétdarabolásban, s az ezzel járó kaotikus - „forradalmas” és ellenforradalmas - korszakban megroppantak a magyar szellemi élet anyagi alapjai is. Intézmények és egyének kerültek válságos helyzetbe, s az ekkor is működő polgári magánmecenatúra nem lehetett elegendő a harmadára zsugorított ország zömmel itt maradt - sőt, menekültekkel még fel is duzzadt - szellemi életének táplálására. A magyar állam oktatást, tudományt, művészetet újra támogató politikájának megteremtője Klebelsberg Kunó lett. Egy radikális forradalom és egy kommunista puccs, s az arra válaszul született ellenforradalmi felfordulás után, politikailag kiélezett személyi és pártviszonyok között vállalkozott arra, hogy megmentse az Akadémiát, az Operát, múzeumokat, folyóiratokat, s offenzív iskolaépítésekkel és külföldi ösztöndíjakkal konszolidálja az összeomlott, elszigetelt ország szellemi életét. Eközben - természetesen - keményen érvényesített stabilizációs politikai szempontokat is. Például nem elsősorban a politikai ellenfélként is fellépett alkotókat, csoportokat támogatta. Viszont, s itt kezdődnek Dalos állításának problémái, ez a kultúrpolitika nem űzte el, nem üldözte a fent említett művészeket, írókat. A magyar polgári társadalomnak pedig módja volt arra, hogy az általa felismert értékeket támogassa, eltartsa. Meg is tette. S itt jön az első kérdés: írhatott és megjelenhetett volna-e szabadon a „valamivel jobb” Aczél elvtárs korában egy olyan polgári író, aki - mint mondjuk József Attila - a szocializmus ellen írt? Úgy látszik, Dalos György nem tudta, hogy vele egy időben más szellemű embereknek nemhogy „szilenciumra", de még szelleminek minősíthető munkára sem volt lehetőségük. Nem szeretnék névsort írni (nehogy sértődés legyen belőle) arról, hogy kiknek határozta meg az aczéli kultúrpolitika a „peremet" külföldön vagy éppen a segédmunkában. Miről beszél hát D. Gy., amikor a „valamivel jobb” Aczélt emlegeti?