Beran Ferenc: A keresztény erkölcs alapjai (Budapest, 2004)
I. rész (Alapfogalmak)
2. Az ember célja A nagy görög gondolkodó, ARISZTOTELÉSZ (Kr.e. 384-322) már felismerte, hogy az ember célja és az erkölcsi jó között szoros kapcsolat áll fenn. Egy cselekedet akkor számít jónak, ha hozzásegíti az embert ahhoz, hogy végső célját elérje. A nagy kérdés azonban mindig az volt az ember számára: mi az emberi élet célja? A választ illetően azonban már megoszlottak a vélemények. Ha a válaszokat az európai kultúrkörben nézzük, akkor láthatjuk, hogy azok három csoportra oszthatók. Az egyik csoportba sorolhatók azok, amelyek az ember egyéni érvényesülését tekintik az ember céljának, a másik csoportba azok, amelyek a közösség, társadalom vagy az emberiség érdekeinek szolgálatát vallják a legfontosabbnak, végül a harmadik csoportba tartozók szerint az embernek elsődlegesen természetfeletti célja van. A következőkben ezekkel az etikai rendszerekkel foglakozunk. Az egyéni cél Az ember érvényesüléséről, kibontakozásáról vallott felfogás nagyon régi időkre vezethető vissza. Abból az alapgondolatból indul ki, hogy az ember végtelen nagy érték, aki tehetséggel, lehetőségekkel rendelkezik. Az ember célja az, hogy önmagát kibontakoztassa, „megvalósítsa”. Ezt az önmegvalósításra irányuló életcélt vallotta magáénak például a görög gondolkodó, ARISZTOTELÉSZ és őt követve több újkori filozófus. Arisztotelész szerint a tökéletességre való törekvés boldoggá teszi az embert. A boldogság elérése pedig az ember véső célja. 22