Beran Ferenc: A keresztény erkölcs alapjai (Budapest, 2004)

I. rész (Alapfogalmak)

2. Az ember célja A nagy görög gondolkodó, ARISZTOTELÉSZ (Kr.e. 384-322) már felismerte, hogy az ember célja és az erkölcsi jó között szo­ros kapcsolat áll fenn. Egy cselekedet akkor számít jónak, ha hozzásegíti az embert ahhoz, hogy végső célját elérje. A nagy kérdés azonban mindig az volt az ember számára: mi az emberi élet célja? A választ illetően azonban már megoszlottak a véle­mények. Ha a válaszokat az európai kultúrkörben nézzük, akkor láthatjuk, hogy azok három csoportra oszthatók. Az egyik cso­portba sorolhatók azok, amelyek az ember egyéni érvényesülé­sét tekintik az ember céljának, a másik csoportba azok, amelyek a közösség, társadalom vagy az emberiség érdekeinek szolgála­tát vallják a legfontosabbnak, végül a harmadik csoportba tarto­zók szerint az embernek elsődlegesen természetfeletti célja van. A következőkben ezekkel az etikai rendszerekkel foglakozunk. Az egyéni cél Az ember érvényesüléséről, kibontakozásáról vallott felfogás nagyon régi időkre vezethető vissza. Abból az alapgondolatból indul ki, hogy az ember végtelen nagy érték, aki tehetséggel, le­hetőségekkel rendelkezik. Az ember célja az, hogy önmagát ki­bontakoztassa, „megvalósítsa”. Ezt az önmegvalósításra irá­nyuló életcélt vallotta magáénak például a görög gondolkodó, ARISZTOTELÉSZ és őt követve több újkori filozófus. Arisztote­lész szerint a tökéletességre való törekvés boldoggá teszi az em­bert. A boldogság elérése pedig az ember véső célja. 22

Next