Boda László: Kimondatlan jelenlét. Válogatott versek, esszék (Budapest, 2014)
Bevezető vallomás
voltam némileg rokon, de a saját utamon. Nekem elsősorban Szabó Lőrinc és Pilinszky János volt a mesterem. Akkor is, ha ők lírai költők, én meg inkább epikai alkat vagyok, s ez a jelen kötetből is kiderül. Elsősorban az Atlantisz című költeményemre gondolok, és persze arra, hogy ilyet az ember egyszer ír meg az életében, akár egyetemes emberi vonzatát tekintve, akár tartalmi és formai összhangját, meg persze Turcsány Péter értékelését tekintetbe véve. A későbbiekben aztán nem csak esztétikai tanulmányokat írtam. Néhány verset is publikáltam. A Polisz folyóirat illetékeseitől két vers és két esztétikai tanulmány után kaptam meg a Gyulai Pál-díjat, ami váratlanul ért, de jólesett. A Költő-e Heidegger?, továbbá a Heidegger és Pilinszky című két esszém pedig angol fordításban is megjelent az Existentia filozófiai tematikájú kötetében. Korábban a magyar irodalmi életbe nem kerülhettem be. Nem járhattam gyűlésekre. Nem lehettem tagja a Magyar írószövetségnek. Három versemet az Új Ember közölte, amely egyházi lap. Az igazi előrelépést Varga Domokos és Jánosy István megtisztelő barátsága jelentette. Ok patronálták a Belső színjáték megjelenését. Varga Domokos révén publikálhattam három versemet és két esztétikai írásomat a Lyukasára rangos irodalmi folyóiratában. Egyiket azért tartom fontosnak, mert olyan véleményt formálok a posztmodernről, amely szemben áll a nálunk kialakult, deformált nézetekkel. A posztmodern ugyanis szabad utat enged a különböző műfajoknak, persze a kellő színvonal követelményével. Lényegét tekintve a klasszikus és a modem szintézisének tekinthető. Olyan jellemzői is vannak, mint a költői bravúr vagy az irónia. S mivel rám erősen hatottak a skót balladák, majd Arany János balladái, azért bizonyos daccal írtam két versem címe alá, hogy „Posztmodern ballada”. Mert annak keretébe ez is belefér. A posztmodern egyértelműen megszünteti a modernek diktatórikus követelését (vö. a fiatal Kassák), amely száműzte költői irányzatából nemcsak a rímeket, de - kimondatlanul - az epikát is, meg persze a szonettet. Nálunk ennek ellenére egységes irányzatnak tekintették, eléggé széles körben. Mintha a posztmodern valamiféle kötelező, amolyan nyaktekert, csak a lírai költészetet engedélyező, újfajta szürrealizmus lenne. Annak is egy kilazított változata, amely szerint nem kell se rím, se ritmus, se hazaszeretet, se világnézet, s még sorolhatnám. Fontos a meghökkentő asszociáció. Egy gyanús esztétájuk nyíltan kijelentette, hogy kifogytunk a rímekből. Nocsak! Mintha a sakkszakember úgy nyilatkozna, hogy álljunk le a sakkal, mert kifogytunk a lépésekből. Persze az ilyen lazaság hízeleg a fiatalabb generációnak, de az eredménye lesújtó. Talán soha ennyi verset, sőt verskötetet még nem publikáltak Magyarországon, és még soha nem fordult el ennyire a versektől a nagyközönség. Aki nem hiszi, kérdezze meg a kiadókat. Ugyanakkor híjával vagyunk az avatott és legalább szándékában tárgyilagos, szélesebb körű, rangos irodalmi kritikának. Az érdeklődést illetően marad a baráti kör, esetleg egy kritikai szimpatizáns, az érdekeltségi szféra keretében. Ezt követően pedig a gyors feledés. Utóbbi sajnos legjobb költőinket sem kíméli, Illyés Gyulát vagy Pilinszkyt is beleértve. Ezen szerencsére szervezetten igyekeznek segíteni az illetékesek az oktatásban. Egyedül talán József Attila nimbu-8