Bódiss Jusztin: Xenophon „Sokrates emléke” című munkájának hiperkritikusai és pedagógia értéke - A Szent-István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből 71. (Budapest, 1909)
4 RODIHK JUSZTIN DR. : XENOPHON «SOKRATES EMLEKE» messze felülhaladó, puritán voltával pedig példát adott mindenkinek arra nézve, hogy’ kell szolgálni a hazát akár katona-, akár polgársorban. A delphoibeli jósszék, a görögségnek eme szentszéke,1 logbölcsebbuek mondotta őt (Platon: Apologia IX., Aristophanes skholionja a Felhőkben a .140. vershez) az egész akkor ismert világon; miként mais kikeresik a nemzetek saját nagyjaik közül a legnagyobb hazafit, vagy a polikában a legbölcsebbet, más szóval a Washington-, Deák- és Széchenyi-féle alakokat. Ámde Sokrates a szellemi téren több a most nevezetteknél: az az egyetemes elme volt, amely mint valamely őskohó, már meghányta-vetette mindazt, amit a későbbi nagygondolkozók tovább fejtettek; egy közvetett tanítványa, Aristoteles pedig már oly világosan megfogalmazta vizsgálódása eredményeit, hogy úgyszólván minden tudománynak (geológia, botanika, anatómia, fiziológia, grammatika, rhetorika, poétika, művészet bölcseleté stb.) alapjait az ő korától fogva keltezzük. Azok a filozófiai iskolák, amelyek Sokrates után következtek, mindannyian atyjoknak, mesterüknek vallják őt; mert az által, hogy a nekik tetsző vagy őket legjobban érdeklő tanítást fejlesztették ki rendszerűkké, lettek Sokratesnék helyes vagy helytelen magyarázói, eszményi vagy reális irányban továbh-építői, sőt egyes kikapott tételei alapján, vagy egyéni, sőt félszeg viselkedésének utánzása következtében hamis tanítványai. Azonban, szerencsére, ezek az iskolák is hozzájárultak az emberi gondolkozás fejlesztéséhez, erkölcsiségöknek tiszteletreméltó voltával1 2 pedig sok tekintetben annak az útját egyengették, aki valamint az ószövetségre, úgy a görög filozófiára is rátette a koronát, midőn a gondolkozó embert a legegyszerűbb s mégis a legfönségesebb szavakkal lemondásra s a legfőbb törvény 1 Delphoi rmk ezt a központi szent jellegét a német Curtius Ernő dombo;rította ki szépen görög történelmében, amelyet akadémiánk magyarra is lefordíttatott, szintúgy az angol historikusok. A delphoibeli orákulum határozta meg azidétt, hol szabad és kell új istentiszteletet meghonosítani, ez nyilvánította nemzeti héroszokká a régi hires embereket, akik aztán külön ünnepeket kaptak s áldozatokban részesültek. 2 Ide vonatkozólag mondja Montesquieu (Grandeur el décadenee des Romains, 16. fej., idézve Janetnál: Politika és morál I., 316. 1.) a stoicismusról: «Mintha az emberi természet összes erejét megfeszítette volna, hogy megteremtse e bámulatos felekezetet, mely azon növényekhez hasonló, melyeket a föld ég-nem látta helyeken fakaszt». Eredetileg a stoieizmusban is voltak kivetni való tanok, de folytatói már megtisztították tölök. (C. Cineké cikkét Neue Jahrh. 1906. 10. Heft: Xenoph. u. die Stoa, 685. I.)