Borovi József: A franciaországi magyar katolikus lelkészségek története II. (Budapest, 2001)
Előszó
szemben, a helyi területi plébániák az újonnan érkezőket nem tudták úgy befogadni, hogy azok otthon is érezzék magukat (nyelvi nehézségek, szokáskülönbségek, kultúrsokk). Döntő tényező volt a hívek vallásos igénye és akarata, hogy saját anyanyelvükön imádkozzanak, énekeljenek, hallgassák az evangéliumot. A magyar külképviseleteken keresztül üzentek haza: „magyar papot kérünk”. így alakultak sorra külföldön a magyar egyházközösségek, Missziók, amelyeket később fentről jóváhagytak. Párizsban az első magyar lelkész Sarlay Géza 1927-ben érkezett gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspök jóvoltából. Kísérletek voltak jóval korábban is, de ezek nem vezettek eredményhez, mert az egyházjog tiltja a papok kóborlását és a bizonytalan megélhetést. A П. világháborút követő népvándorlás végképp szükségessé tette, hogy a hagyományos plébániák mellett függetlenül is működjön lelkipásztori szolgálat. Ezt szorgalmazta XII. Pius pápa „Exsul Familia” apostoli konstitúciója (1952). Ugyanez a pápa 1956. november 5-i üzenetében a püspököknek külön szívükre köti a magyarok sorsát. Soha menekülteket annyira tárt karokkal nem fogadtak, mint minket 1956- ban. A püspökök mindent megtettek, ami tőlük tellett. 1969-ben a menekülő Szent Családra hivatkozva VI. Pál pápa a „Pastoralis Migratorum Cura” instructiójában pedig már intézményesítteti a ki-, illetve bevándorlók lelkipásztori gondozását. П. János Pál még ennél is tovább megy. 1983-ban Irányi Lászlót Washingtonból, majd utódául 1989-ben Miklósházy Attilát Torontóból a nyugati szórvány magyarság püspökévé nevezi ki. Nem minden országban, illetve egyházmegyében kezelik egyforma megértéssel a külföldiek egyházi szervezkedését, de akár a legnagyobb mértékben támogatják, akár csak megtűrik, végül is majdnem mindenütt érvényesül két alapvető, egymást kiegészítő katolikus szemlélet: a) az inkulturáció, vagyis az Egyház elfogadja a különböző népcsoportok sajátos identitását; b) az Egyházban nincsenek külföldiek, vagyis minden megkeresztelt az Egyház tagja. Megható példaként Pohly János tábori lelkészt idézem: „Felemelő érzés volt német templomban angol hivatalos szentmisét tartani magyar hadifogoly papnak és minden magyarázat nélkül ministrált az angol főhadnagy”. П. János Pál a 20. század szörnyűségére, a kirekesztésre utalva, figyelmeztet: „az okmánynélkülieknek is van emberi méltóságuk”. 8