Czettler Jenő: Agrárpolitika. 2. kötet, agrárgazdaságtan (Budapest, 1947)
I. Fejezet. Termelési politika
5 csak részletekben eltérő felfogását felsorolnánk, de meg kell emlékeznünk Heller Farkasról, aki szerint a csökkenő termelékenység az a jelenség, amikor a termelés eredménye a termelési tényezők fokozott felhasználásával növekszik ugyan, de nem abban az arányban, ahogyan a termelési tényezők alkalmazását növeljük. Diehl és Navratil Ákos a csökkenő termelékenység törvényét eredeti fogalmazásához viszik vissza. Navratil szerint ez a törvény elsősorban természeti, mert a mezőgazdaságban föld csak korlátolt mennyiségben áll rendelkezésre és a növények és állatok természeti tulajdonságainak megváltoztatása is csak bizonyos határok és csak emelkedő költségek és csökkenő eredmény mellett lehetséges. Szerinte minden olyan termelési ágban, ahol a tőke szerepe túlnyomó, a növekvő, ahol pedig a föld az uralkodó termelési tényező, a csökkenő termelékenység törvénye érvényesül. Ez egyik alapvető különbség az ipar és a mezőgazdaság között. Viszont a technika vívmányaitól, az öntöző gazdálkodástól, közlekedéstől, műtrágyázástól stb. sokat vár, ha azokat az értékesítés is alátámasztja, ami autarchiákban könnyen megoldható. A csökkenő földhozadék törvényének legerősebb cáfolata sokak szerint a bonifikáció, a céltudatos vízgazdálkodás, mint pl. az Egyesült Államok völgyzáró gátjai, a holland vízlecsapolás és Portugália 4000 hektáros öntözőművei stb. Az emberiség még sokáig nem lesz kitéve az éhínségnek, a csökkenő földhozadék törvénye tehát csak elméleti, de nem gyakorlati jelentőségű. Még Európa is messze van a csökkenő földhozadék természettudományilag abszolútnak nevezhető határától. Viszont a relatív határ, amelyet a tiszta jövedelem és a termelési költségek egyensúlya mutat, ezen a régi kultúrterületen teljes mértékben érvényesül. A rosszabb minőségű földek munkábavételéből származó különbözeti járadék a földtörvényen keresztül nemcsak a forgalmi gazdaság tiszta hozadékát, hanem a nyershozadékra felépített önellátó gazdaság intenzitás- fokozását is korlátozza. Természetesen a felső határ más a magángazdaság szabályait követő üzemek és más a közjellegű tervgazdaságok belterjességénél. Ugyancsak másképpen érvényesül a földtörvény a szokásos művelési módoknál, a talajjavítási költségeknél, az értékesítésre vagy szociális célokra eszközölt befektetéseknél. Az agrárpolitika, még inkább a mezőgazdasági üzemtan, az intenzitás fejleszthetőségének szempontjától vezetve, ma már nem elégszik meg azzal az általános megállapítással, hogy a nyershozadék fokozása csak a termelési feltételek kedvezőbbé alakításával érhető el és hogy ennél az ember akarata a természet ellenállásába ütközik. Annak megállapításával sem elégszik meg, hogy ha a gazdaságilag használt területegységre eső termelési költségeket fokozzuk, egy bizonyos határon túl előbb relatíve, később abszolúte is csökken a hozadék, sőt minél jobban fokozzuk a tőke és munkabefektetést, relatíve annál kisebb lesz az eredménytöbblet. Típus szerint kiválasztott üzemek monografikus adatai alapján Laur, Aereboe, Waterstradt, Howard és Ballod az egyes növények használati értéke és magasabb szolgáltatása szerint igyekeztek a termésfokozás felső határát megállapítani, figyelembe véve a talajjavítás, a vízgazdálkodás és egyéb meliorációk ellensúlyozó hatását a földtörvényre. Ballod pl. az intenzitás fokának mérésénél a nagyobb hektárhozadékot veszi alapul, utal azonban arra, hogy még ugyanabban a gazdaságban is egyik darab föld a talajminőség, a vetés ideje, a vetőmag jósága, a gyomosodás és a növényi és állati kártevők szerint különböző terméseredményt ad. De más oldalról arra is utal, hogy minden befektetés előfeltétele a tiszta jövedelem, mert e nélkül a gazda tönkremegy. Elméletileg talán független, gyakorlatilag azonban szervesen össze