Czettler Jenő: Agrárpolitika. 2. kötet, agrárgazdaságtan (Budapest, 1947)
I. Fejezet. Termelési politika
84 községben 50%-al növeli a föld értékét, nyershozamát pedig 20%-al. A tagosítás közigazgatási, technikai és bírói eljárásra tagolódik. Először az érdekeltek egyharmad szavazattöbbsége dönti el a tagosítás szükségességét, aminek megtörténte után a közigazgatási eljárás helyébe a telekkönyvi hatóság munkája lép, ez a felek által választott, földmérői oklevéllel rendelkező mérnöknek megbízást ad, aki azután az eljárás technikai részét olymódon bonyolítja le, hogy a falu elöljáróságával és gazdáival együtt a község átlagos földminőségének egy kát. holdját, mint becsholdat megállapítván, ehhez viszonyítva, a talaj minősége, továbbá a falutól való távolság szerint a becsholdnál kisebb vagy nagyobb, de a régivel egyenértékű területet oszt ki a tulajdonosok között. A törpebirtokosok rendszerint a faluhoz közelebb kapják parcellájukat, az igatartó nagyobb gazdák a falutól távolabb, úgy hogy sokszor a távolság és a talajminőség kombinálásával a kisgazda, aki eddig dirib-darab földjein csak a legprimitívebb módon tudott gazdálkodni, falubéli házát eladva, a határ külső részén tanyás gazdaságot alapít, gépeket vásárol, a piac számára termelő kisközépbirtokos lesz, viszont a törpebirtokos, aki eddig távolfekvő parceláját csak munkamulasztás árán tudta hasznosítani, a falu közelében fekvő területen házat épít és önellátó gazdálkodást folytathat, keresetének csökkenése nélkül, sőt e réren keresete esetleg még növekedni is fog. A tagosítás egyébként kiválóan alkalmas az alföldi település aránytalan határbeosztásának helyesbítésére is, így lehetséges volna a falutól távolabb eső paraszt — középbirtokok közelében nagyobb számú törpebirtokot a régi zsellértelepítésnek megfelelően létesíteni, hogy azok tulajdonosai munkát, a tanyás gazdák pedig munkáskezet találjanak. A tagosítási eljárás befejezést akkor nyer, amikor a bíróság az új tulajdonosokat birtokbavezeti és a telekkönyvezés nevükre megtörtént. Egyébként a tagosítás előfeltétele a mezőgazdaság gépesítésének is. Ennél a speciálisan magyar problémánál több figyelmet érdemel a pusztaterületek művelhetővé tétele. A közösségi gazdálkodásnak erre, a népesség növekvésével kapcsolatban álló fontos feladatára már Thaer is utalt. A talajjavítás és szaporítás feladatainak nagyobb része meghaladja a magángazdaság tőke- és munkaerejét, így különösen a vízgazdálkodás, tehát a belvizek levezetése, mocsarak lecsapolása, árvíz elleni védekezés, öntözés és hajózható csatornák létesítése stb., továbbá a gazdálkodás magasabbrendű fajtái, mint a rizstermelés, halastavak, öntözhető kertgazdaság megteremtése. Ezek éppúgy, mint a közgazdasági élet egyetemét érintő egyéb meliorációk (utak, hidak, vasút stb. építése) maradandóbb hatásúak és általános keretét adják az egyes üzemek talajjavító munkáinak. Különösen a vízgazdálkodás van kihatással a termelést súlyosan érintő klímakiegyensúlyozásra is, ami különösen Magyarországon fontos, mert az oktalan erdőirtás és az egyoldalú Tiszaszabályozás folytán klímánk még szélsőségesebb lett. Eltekintve az ókortól, a vízszabályozást a középkor végén és az újkor fején Olaszország és Hollandia kezdeményezte. Innen hozatott mérnököket I. Rákóczi György is a Tisza kiöntései által alkotott mocsarak lecsapolására és a Harkány—Tokaj-i hajózható csatorna kiépítésére. A szintén hajózható Bega-csatornát Mercy Claudius készítteti el, míg a Mária Terézia által szervezett Országos Vízszabályozási Igazgatóság a Ferenc-csatornán kívül az alibunári mocsár kiszárítását, a Sárvíz, Kapos és Sió szabályozását végeztette el. Ezen a téren azonban legnagyobb arányúak és legmaradandóbbak Széchenyi István alkotásai, akinek kezdeményezéseit a különböző vízszabályozási társaságok szakértői és hozzájárulásai megfelelő állami támogatással tovább